2011. július 17., vasárnap

back to the Damavand

Miért jó hat napot buszozni?
(Feltéve, hogy nem perverz vagy, netán sofőr)


Hiába jártam meg eddig akárhányszor, az iráni kiutazást nem tudom megunni. Indulás előtti éjjelen belázasodtam, színeset kiabáltam, vezettem a porcelánkamiont, és azon rettegtem, hogy befosva és lázasan kell buszon ülnöm három napig. Mese nincs, jönnek a turistáim, kint kell lennem időre. Néhány óra ájulás után reggel aránylag jó állapotban kimásztam a Népligetbe a buszpályaudvarra. Akkor derült ki, hogy a nagy gyengélkedés közepette otthon hagytam a fényképezőmet, ami csak azért volt kellemetlen, mert kifejezetten fényképezni indultam. A családom női azonnal kocsiba pattantak és utánam hozták azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az autópályán kell üldözniük a buszt, hogy oda tudják adni - de nem kellett, a busz bő órás késéssel érkezett meg, talán Hamburgból. Emiatt este 10-re értünk Szófiába, ahol úgy csíptem el az utolsó isztambuli buszt, hogy az egyik csomagtartóból átpakoltam a másikba, és azonnal mentünk is tovább. Így sikerült kereken 20 óra alatt kényelmesen kiérni Isztambulba. Útközben elmesélte a sofőr, hogy a szerb határőr félrehívta, és rólam kérdezgette, hogy hol szedett össze, van-e jegyem, meg ilyen baromságokat - természetesen az iráni vízumok miatt. Egyszer írjon már valaki arról, hogy Irán az az ország, aminek nincsenek külföldön ilyen Európában robbantós és nyugatiakat ölő terroristái. Egyébként sem férne össze a síita világfájdalommal.

A háromnapos buszozást persze meg kell ideologizálni, máskülönben bolondnak tartanak az emberek (mondjuk ez rohadtul érdekel...). Olvasás, zenehallgatás, alvás, ez volt a prioritások sorrendje. Az oda-vissza úton sikerült elolvasni három hónap összes Economistját, NatGeoját, Geoját, egy fantasztikus könyvet Szibériáról, alaposan kiélveztem a Kreator, az Agalloch és a Red Fang új lemezét, köztük pedig hatalmasakat ájultam, az igazi szemlecsukódós, könyvazölembeesős, nyáladzós fajtából.

Azt még mindig hatalmas szégyennek tartom, hogy az egész EU-ból egyedül a magyar állampolgároknak kell vízum Törökországba, és a bolgár cigány úgy néz rám, mint egy véres rongyra, mert miattam kell extra perceket téblábolnia a határon. Tényleg olyan komoly diplomáciai truváj ezt elintézni, hogy két évtized alatt senki sem volt rá képes? A jó hír viszont ezzel kapcsolatban, hogy az új módi szerint a 15 eurós török vízum többé nem 30, hanem 90 napig érvényes, így hosszabb kiruccanás esetén nem kell kétszer megvenni.

Hajnali Isztambulba érkezésben profi vagyok, a belváros körbejárása nélkül lerogytam egy korán nyitó teázó sámlijára, és reggel 10-re komoly félcentikkel rövidítettem meg a nálam lévő magazinok tömegét. Az iráni busztársaság irodájában lassan saját fotelom lesz. Öt dolcsival felemelték ugyan az árakat Teheránig - felháborító módon már 35 dollár a jegy mind a 2500 km-re - a buszokat viszont átalakították: idéntől a négy helyett három széksor található csak benne, és rengeteg, de rengeteg hely van a lábnak. Ennél már csak a kanapé lenne kényelmesebb. A sofőr nem szarozik, 16 óra alatt elvezet a határra, hogy ott igazán lelassuljunk, és 4 óra várakozás után újabb 16 óra alatt nyomjuk le a maradék ezer kilométert. Az irániak imádnak megállni a saját országukban: amíg Törökországban alig álltunk meg valahol, most egymás után kétszer fél óra kajaszünet, egy óra várakozás egy másik buszra, hogy csomagtartóból csomagtartóba rejtélyes zsákok kerüljenek át.

Teherán továbbra is gyorsan szépül. Igaz, van honnan, van hová, de a tíz évvel ezelőtti önmagához képest nem ismerek rá. Az egyhangú betonfalakat - amiből van pár ezer négyzetkilométernyi - színesre festették, meglehetősen változatos témákban (erdei jelenet, a ház ablakos oldala, az előtte lévő játszótér trükkös folytatása, az iraki háború mártírjai, vagy egyszerűen csak valami nonfiguratív).

Egyik délután megjött a tizenkét hollandom, akikkel a Damavandra kellett mennem. Erről majd máskor írok, szép volt, jó volt, az irániak kicsit túlszervezték magukat, és a két túravezető, a két hegyi vezető, a szakács és a sofőr mellé már fölösleges voltam, úgyhogy az "assistant guide" besorolásom kimerült abban, hogy fényképeztem és beszélgettem velük. Azért az érdeklődők kedvéért pár földrajzi név a túráról: Nava village, Nava valley, Reyneh, Gusfand Sara, Bargah, Damavand, Larijan, Tar Lake, majd onnan Teherán. Útközben beleszaladtunk siklóernyősökbe, egyikünk tudott is egyet ugrani, de aztán elromlott az idő. Mindenesetre a következő vizitre ez a küldetés, hogy ugorjak egyet valahol. Azért mégis más négyezres csúcsok között, mint a Hármashatárhegyen.

Három nappal később érdekes sztoriba szaladtam bele. Elindultam otthonról egy találkozóra. A Vali Asr-ön (Teherán legtrendibb sugárútja, európai megfelelőt nem tudok hozzá társítani, mert 20 km hosszú és 500 méterrel van följebb a teteje, mint az alja, ekkora város meg nincs nálunk) lefelé ballagva egyre nagyobb tömegre lettem figyelmes, amit később rohamrendőrök és mindenféle egyéb kétes entitások uraltak. Gondoltam jobb nem szem előtt lenni, és buszra szálltam. A kávézóban derült ki, hogy rossz napon, rossz helyen vagyok, ugyanis a 2009-es választások utáni tüntetések évfordulója van. Irán szép, jó, biztonságos, de rossz időben rossz helyen lenni rémálom: ilyenkor nagy a letartóztatás meg egyéb rendőri-baszidzsi-sepah-stb. zaklatás veszélye. Magas szőke fazonként elég nehezen tudok elvegyülni a tömegben, úgyhogy buszra szálltam és mindenféle mellékutcákon keresztül eltűntem a színről. Ugyan van bennem egy kis paranoia Teherán bizonyos részein, hála a tavalyi letartóztatásnak, de ez most nem volt kellemes helyzet. Mint kiderült, a népek mindenféle demonstráció és egyéb szétverhető tömegrendezvény helyett úgy döntöttek, a jelenlétükkel demonstrálnak. Ezért iszonyatos mennyiségű ember volt az utcán, látszólag összevissza mentek, ezért elég nehéz volt beléjük kötni (persze előbb-utóbb sikerült, este volt könnygáz, miegymás). A buszon egyébként többen videózták a rendőröket a telefonjukkal, és ezek a felvételek jól benne is voltak az esti hírekben a perzsa BBC-n. Szerencsére nem volt nálam fényképezőgép, és a mobilom sem alkalmas ilyen műveletekre, úgyhogy a hatalmat nem tudtam volna felingerelni semmilyen szerkezettel.

Két nap múlva vagy 25 emberrel megismételtem a tavalyi Lar lake túrát. Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy béreltünk egy saját buszt, ami összeszedte az embereket Teherán néhány pontján, majd elvitt minket egy Afje nevű faluba. Onnan gyalogoltunk át Polur-ba, ami egy két és fél napos, 80 kilométeres séta, első nap egy szép föl-le szintkülönbséggel, másnap meg egy szolidabbal. A túra első fele hegyi trekking, majd a Lar folyó (éppen kiszáradófélben volt) völgyében, aztán a Lar tó mellett, majd onnan vissza a hegyek közé. Tavaly föl sem tűnt, hogy ilyen rohadt sokat kellett gyalogolni, igaz, akkor kellemes hűvös-esős idő volt, és csupa kemény arc volt a csapatban (mint én:), most meg rettenet hőség és néhány kevésbé rutinos festett körmű diáklány versenyző. A lényeg, hogy érik már egy Damavand kiállítás, annyi képem van már a hegyről, ráadásul jópár nézőpontból. Most a nagy csapat meg a meleg miatt nem tudtam leragadni a nomádoknál (jó sokan voltak), de jövő májusban remélem, megint vissza tudok menni, és akkor egy-két baráttal szervezünk egy kizárólag fényképezős-vegyülős túrát.

A nagy sztorik helyett csak ennyi. Azért a hazajutásba jutott egy-két cikkcakk, mivel a túra után már nem volt kedvem még egy napot Teheránban maradni, hogy a közvetlen isztambuli busszal mehessek, ezért éjjel elutaztam Tabrizba. Onnan egy reggeli után Makuba, ahonnan taxival Bazargan, majd felsétáltam a dombra a határátkelőhöz, negyed óra alatt átkeltem, átsétáltam a török oldalra, onnan dolmussal Dogubayazit, ahol kiderült, hogy az egész városban nincs ATM (szombat volt, a bankok zárva), ezért csak Ankaráig tudtam megvenni a jegyet. Másnap Ankara, ATM, majd Isztambul, Szófia, haza. Mint mindig, most is csak az utolsó háromszáz kilométeren éreztem, hogy rohadtul elegem van az egészből.

Azért még másnap lementem Ócsanálosra, hogy a 4000 kilométer buszozást egy 400 km-es autókázással megfejeljem. Nem élveztem.

2011. július 7., csütörtök

dutch party 2011

És milyen volt Hollandia?


Végül mégiscsak kénytelen vagyok azt hinni, ez a blogolás nekem nem megy. Illetve sokszor megy, sokszor meg nem megy. Elsősorban ugyebár utazásokról van benne szó, ami remekül hangzik, de azt hiszem, kezd elég unalmassá válni, hogy mindig ugyanoda megyek. Lassan már nem tudok újat írni - illetve dehogynem, csak mondjuk egy hegyi túra karosszékben ülve nem olyan izgalmas olvasmány, mint amikor mondjuk Afrika valamelyik elbaszott csücskében esek-kelek egy rakás félnótás között, miközben az istenverte roncsunkat szereli valami szürreális szaki egy kalapáccsal meg egy gumicsővel. Szóval újra Irán, újra Hollandia, újra Bosznia, újra Albánia, mit csináljak, erre futja (nem panaszként, egyébként). Rossz bloggerként csak havonta frissítek, hogy életjelet adjak. Amúgy nagyon bennem van a bugi egy nagyobb kanyarra valami ismeretlen helyre, ahol sok az őrült, sok a probléma, és nagyon kényelmetlen minden.

Egy tizenegy napos hollandiai nyaralás után ismét útra keltem Iránba egy kis Damavand mászásra. Ja, azért ez a holland nyaralás megér egy kört: az apropó megint a királynő szülinapja volt, de ezúttal kulturális, outdoor és barátlátogatós színezetet is kapott. A kulturális rész volt a legrövidebb, egy laza templomnézés Harlemben, az idei World Press (benne több zseniális fotósorozattal, de a kedvencem a Tour of Eritrea volt az eritreai körversenyről, ami 1946-ban volt először, 2001 óta újra van, és 700 mérföld a táv abban a rohadt melegben), meg egy érdekesnek tűnő kiállításon Anti Photo Journalism címmel, amiből csak az nem derült ki, hogy mi benne az anti, egyébként teljesen jó volt.

Hatalmasakat bringáztunk Utrecht és Amszterdam körül, Utrechtben találtunk egy utcát a város szélén, ahol több tucat prosti dolgozott csak, mindegyiknek volt kis csatornán úszó nagyablakos háza. Ugyan nem vagyok a fizetős szex híve, de azért elég komoly lehet kocsiból nézni ki a vízen élő nőket, amit kecsesen ringó pásztoróra követ.

A "holland táj" szókapcsolatban a "táj" szót fenntartásokkal kell kezelni, az országnak ugyanis nem sok olyan pontja van, ahonnan ne lehetne látni épített környezetet. Mi két ilyen helyen is voltunk, az egyiken néhány sor fa takarta el a házakat, és erdőnek nevezték (ösvényről lelépni tilos!), a másik pedig egy természetvédelmi terület volt a Zandvoort melletti tengerparton. Innen azért nem láttuk a házakat, mert ötméteres homokdombok takarták el, és hatalmas humorral (bár a hollandok biztos komolyan gondolták) "kilátónak" hívták a tetejére telepített fapadot, ahonnan további 4-6 méteres homokdombokra nyílt rálátás több tucat méter hosszúságban. De addigra már pontosan tudtam, hogy ha egy holland "kirándul", akkor vagy tökéletesen kiépített, tengerszinten lévő, szintkülönbség nélküli bicikliúton teker az otthonához közel, vagy átmegy Franciaországba. De nem húzom le a holland tájat, mert nagyon szép, viszont aki kalandokra vár, jobb, ha LSD-vel száll nyeregbe. A holland vidék turisztikai csúcspontja, illetve a nagyszámú, nem sokkal a halála előtt lévő olasz turista miatt talán mélypontja, egy Merken nevű hely Amszterdamtól úgy 20 kilométerre. Legoland a javából, megközelíteni csak egy töltésen át lehet, az ad némi egzotikumot az útnak. Szerencsére borral és dzsointtal elég szórakoztató az ilyesfajta kerékpártúra, de akkor már nagyon vártam Iránt, ahol végre van valami komolyabb kitüremkedés a tájból.

Amszterdamban lakni egyébként kész gyönyör volt, délelőtt futás a Vondelparkban, majd laza fröccsözés a teraszon, utána múzeum, kocsma, CS. Azt hiszem undorítóan meg tudnám szokni ezt az életet.

Holland újságíró barátaim megismertettek a slow journalism kifejezéssel, ami lehet, hogy csak nekem volt újdonság. A saját példáján mutatta be a lényegét: a lapjától kapott kb. 30 ezer eurót arra, hogy egy általa választott kambodzsai faluban a Tonle Sap tó mellett tanulmányozza a turizmus hatását a falu életére. Amikor először járt ott, még abszolút nem voltak arrafelé fakin' turisztok, most meg már nyílik az első guesthouse. Átrendeződnek a közösség vagyoni viszonyai, más is góré lesz, fejlesztenek, hogy legyen áram, meg wifi, több szemetet termelnek, amit aztán egyre fenntarthatóbb módszerekkel kezelnek, majd éttermek és újabb guesthouseok nyílnak, hogy végül az egész folyamat csúcspontjaként bekerüljenek a Lonely Planetbe és húszéves csontra bebaszott-beszívott britekkel találkozzanak a cultural exchange keretein belül. Nagyjából ezt a folyamatot lehet hosszú évek alatt végigkövetni. Ez technikai értelemben annyit tesz, hogy az ember mondjuk 5-6 év alatt ír erről egy könyvet (mellesleg bőven van a témában annyi jó sztori, hogy jól megírva komoly siker legyen). Ehhez minden évben kint tölt Kambodzsában egy-két hónapot, és hatalmasat vegyül a helyiekkel. Szóval ez az egyik álommeló, már csak egy normális ország normális lapjához kell kerülni hozzá, ahol vannak felvilágosult laptulajdonosok és szerkesztők, valamint akadnak emberek, akik újságot vesznek a kezükbe, hogy üzletileg is fenntartható legyen a folyamat. Én mondjuk tízezer euróból is meg tudom csinálni, úgyhogy ha valaki lát benne fantáziát, hogy jól megírt, vicces meg súlyos sztorikkal telerakott könyvet írasson tetszőlegesen választott témában, az nyugodtan keressen meg, mert több ötletem is akad.

És végül a sokszor megénekelt Queensday: pont olyan volt, mint mindig, egyetlen apró momentumot leszámítva. A születésnapot megelőző Queensnighton tettük oda magunkat rendesen, amiből nagy káosz lett éjszakára. Utrechtben voltunk Jelmer barátom hajóján. Mindig is álmodoztam egy csatornán hajózós őrületről, ez most maximálisan kielégítette ilyen irányú ambícióimat.

Az egész teljesen polgári módon kezdődött: fölraktunk a bicajokra két 25 kilós akkumulátort, a csajok meg gyalog hozták a hűtőtáskákat a hajóhoz - ami mellesleg deklaráltan a város leglassabb darabja, hála a környezetbarát elektromos meghajtásnak. A konszolidált kolbászsütős-borozós program naplemente után komoly lendületet kapott. Mire feleszméltem, tizenegyen voltunk a négyszemélyes hajón, röpködtek a cigik meg a szeszek, és végre hét év kíváncsiság után rájöttem, hogyan oldják meg a vécéproblémát a hajón bulizó és masszívan piáló emberek. (Sehogy. Időnként megállnak, de eddig sosem tűnt fel. Pedig hét Queensdayen voltam már, fel kellett volna tűnnie.) Egyszer megállított a csónakos rendőr, hogy túl lassúak vagyunk, de ezen nem tudtunk segíteni. Egyszer megállítottak, hogy túl sokan vagyunk, úgyhogy kiszálltunk és odébb gyalogoltunk száz métert, majd visszaszálltunk. Ettől kezdve csak kisebb csatornákon cirkáltunk. Sandra klasszikus módon beleesett a vízbe (nem tudta, hogy a parton maradjon, vagy jöjjön, végül a hajó döntött, hogy egyik sem). Hajnalra már estünk-keltünk, ekkor jött az utolsó küldetés, vállalhatatlan állapotban visszabiciklizni Jelmerékhez a két 25 kilós aksival. Erről csak annyit, hogy a csajok gyalog jöttek utánunk, és egyszerre értünk haza. Azt hiszem, nem a legrövidebb utat választottuk. A ház előtt megálltunk a bicajokkal, Jelmer rám nézett, majd szó nélkül rám esett bicajostul, aksistul, amitől én ugyanígy fölborultam. Erre értek haza a lányok, hogy a két csávó ott fekszik az úttesten a ház előtti fekvőrendőrön, összegabalyodva a bringákkal, akkumulátorokkal, idiótán röhögnek és nem bírnak fölállni.

God Save The Queen!