2011. január 20., csütörtök

fair travel fair

Utazás expó Utrechtben

Rakjuk csak össze: egy magyar Hollandiában reklámozza Iránt. Miért is?

Úgy kezdődött, hogy 2006-ban egyszer csak nagyon, de nagyon ráértem, és elmentem otthonról úgy két és fél hónapra. Először Csehországba egy szemináriumra, onnan Varsóba szerelmi ügyek miatt, onnan egy huszárvágással hat nap alatt elvonatoztam Jazdba, Iránba, majd egy hónappal később vissza Varsóba, majd Vilnius érintésével Rigába. Onnan szép lassan, három hét alatt stoppal lecsorogtam immár többedmagammal Strasbourgba, majd egy berni barátom meglátogatása után hazavonatoztam Svájcból. És ebben volt egy hónap Irán, amikor végtelen szabadidőm volt. Mielőtt bárki kérdezné, az egész túra tokkal-vonóval 115 ezer forintomba került, nem kevés minimálkodással, az európai részen a szállást meg a kaját pedig egy ENSZ-es és EU-s közös projekt fedezte, de ez egy hosszabb mese, amit nagyon érdemes lenne egyszer elmesélni.

Jazdban már 2001-ben is jártam, nagyon megtetszett, de akkor csak két napom volt maradni. Most ezt jól bepótoltam. Találtam egy megfelelő szállást, ahonnan nem nagyon lehetett kirobbantani. Annyira nem, hogy másfél hétig maradtam, bejáratos lettem a konyhába, a rendkívül kedves főnök, Mr. Ali családjánál ettem, és elvitt üzleti megbeszélésre is. A produkció végén fölkerültem a honlapra, ahol a legkedvesebb vendégek vannak nyilvántartva. Közben teljes napokat töltöttem egy japán arccal backgammonozva, lett némi hírem, de jött a helyi bajnok, és azonnal levert – bár az utolsó meccsekből párat kénytelen volt nekem adni.

2006 után minden évben rendszeresen visszajártam, azóta családtagnak érzem magam. Amikor kiderült, hogy az utrechti utazás expón lesz standja a cégnek, azonnal fellelkesültem. Mellesleg először volt Iránnak saját standja. A koncepció az volt, hogy tradicionális iráni otthonnak berendezett helyen sztorizgatunk az érdeklődőknek, kapnak teát, találnak csomó könyvet meg magazint az országról, és akinek mázlija van, még egy marék pisztáciába is belefuthat. Az ötlet kiválóan működött, mesélőnek volt pár iráni, egy rakás holland, meg én.

Egész életemben kerültem az ilyen kinyalt vásárokat, mert nem igazán nekem szólnak. Kiválóan elvagyok mindenféle szervezés, kontakt, szállás meg egyéb szolgáltatás nélkül. A közönség is olyan volt, amilyenre számítottam: 50+-os holland nyugdíjasok, akiknek el lehet adni luxus lakóbuszt, meg óceánjáró hajókázást is. A hollandok aránylag kellemes ügyfelek: sokat fizetnek, cserébe elvárják a legjobb szolgáltatást, és ha megkapták, jönnek máskor is. Ilyen piacra nem olyan nehéz építeni…

Az öt nap alatt alaposan körbejártam a vásárt. A legviccesebb részei persze a repjegynyerős-sorsolós mókák voltak: papírrepülővel kellett betalálni a célba, ahova menni akartál, máshol meg kitűzhetted gombostűvel álmaid úti célját – az egész világot beborították a cetlik, egyedül szegény Nyugat-Afrika volt tök érintetlen. Kitalálhatjátok, én sem oda tűztem a magamét:) Megkerestem a magyar standot is, az egy fokkal lehangolóbb volt. Amíg az ütőképesebb szomszédaink és sorstársaink, a csehek, a lengyelek, a szlovének meg a horvátok igen tetszetős, nagy területű, sok képpel és videót sugárzó kivetítővel rakták össze a saját standjukat, addig a magyarok egy olyan világító fehér standdal álltak elő, ami inkább egy kozmetikai – vagy rosszabb esetben egy fogorvosi – kiállításhoz passzolt volna igazán. Emellett egyetlen kép sem volt kint az országról, márpedig anélkül nehéz eladni a cuccot. A másik észrevételem az volt, hogy a promócióból valahogy az egész ország kiesett, kivéve a balatoni kempingeket és Kecskemétet. Én megértem, hogy a Balaton az örök húzónév, de az hogy se Budapest, se Sopron, se Pécs, se Szeged nincs sehol (a vonatkozó borvidékekkel persze), az kicsit furcsa. Természetesen az is előfordulhat, hogy alapos felmérés előzte meg ezt a koncepciót, és a leghatékonyabban rámentek a leginkább eladható dolgokra. Szerencsére volt magyar konyha, gulasch, töltött káposzta 10 euróért, sajtostöcsis lángos háromért, szóval ezzel biztos be lehet húzni pár bélgép néderlandit. Egyébként a hollandok imádják Magyarországot, aki csak teheti, vesz valami pecót az Alföldön (talán ezért nyomták Kecskemétet), ahol lehet kerti medencét építeni az otthoni árak töredékéből, és nem kell parázni, hogy a szomszéd komposztdarálója felzavar szombat délelőtt.

A vásáron megismerkedtem egy anyagilag fajsúlyosabb fazonnal, aki ugyanolyan szakadt hippi volt, mint az összes magamfajta hátizsákos pár hónap utazás után, de ő egy fényesre nyalt rohadt drága 1959-es oldtimer Jaguar MK IX-cel nyomta le az utat Bhutánba, meg hét másik fazonnal, akik terepjáróval követték. Útközben koncerteket adtak Szerbiában, Iránban, Indiában meg Bhutánban, csináltak róla filmet és zenés cédét meg DVD-t. A fent említett autóval egyébként átkelt Szibérián meg a Góbin is. Biztos néztek nagyokat a helyiek:) A másik remek srác a tökéletes szállást nyújtó Jelmer volt, ő meg snowboardozni jár Iránba rendszeresen, jó mókának tűnik az is, nagyon ajánlom.

Szabadidőnkben jártunk egyet Utrechtben meg Hágában, de ez nem sok szót érdemel, mert minden holland város majdnem ugyanolyan, és túlságosan meglepő kalandok sem történnek az emberrel olyan helyen, ahol van éjszakai vonat. Legközelebb megint a Közel-Keletről jelentkezem, a változatosság kedvéért egy I-berűs országból…

2011. január 10., hétfő

urban traffic lexicon

Iran – The first dictionary of urban traffic

I'm starting an unusual experiment with one of my favorite topics. Out of a momentary idea I jotted down a glossary about Iranian traffic, which you can read in lexicon-form . You can laugh on it or ham and haw, but first and foremost try to supplement and amend it. Instead of further yakking, I recommend the related link of Paykanhunter, not only for Paykan fans, but anyone interested in this topic!


Cool car: The vehicle which the youngs of North-Tehran are hunting girls with. Since each car is twice as expensive as in Europe, a cooler BMW or Mercedes supposes serious financial background for those girls who are dreaming about a pink future. According our trustable local sources a ~ is the most important requirement for sexual adventures, and most important place as well for those encounters.

Five minutes: This is the unit of time, what the Iranians are saying in response when you ask the date of a future event occurrence. ~ is the most popular and most common answer for the questions like ‘When does it start?’, ‘How many minutes?’, ‘At what time does it open?’, ‘When will we reach there?’, ‘How long does it take?’ or ‘How many minutes by walk?’. Relative extent can be any length, the absolute duration is fluctuating between five minutes and three hours. The goal is to reassure the anxious guests, but after a couple of ‘~’ answers they start to worry seriously.

Following distance: This expression relates to driving. The Iranian definition is simple: optional distance between two cars which are going to the same direction. It’s never more than 5-10 centimeters in Tehran. Many people refer the thumb-rule: where your finger fits, that place is enough. The ~ is a nightmare for western drivers on the roads of Iran, you can see thousands of bumps every day.

Luxury bus: It praises the good sense of Iranians that they thought of wealthy people. A normal Volvo has 40 some seats but in this model there are only 25 in 3 rows (instead of 4). Extremely comfortable but companies ask 50-100 percent higher price for the luxury. There are stewards on the bus and they offer you fruit juice and cookies. You can also drink water from the tap. If you are smart enough, you can bargain the ticket price close to the ‘normal, 40 seats’ price. Persians are flexible…

Mercedes: The slow bus. In general, most of them are made in the '60s – they were considered deluxe models at that time. They help us to cover the distances between cities. Sane Iranians with a bit of extra money never use this model. Rural people and the poor are using it if they don’t have enough money or have enough time to wait. It stops at every corner, it starts when it’s full – and that takes always 5 minutes. In general the price is just the half of Volvo’s, and there is no air-conditioner, only cross-blast. Tourists like to try it, and then return to the aforementioned Swedish brand. The ~ is under protection of God, texts like ‘Always remember God’, ‘Allah Akbar’, and pictures of Ali and Hussein imams remind us of this. You’ll find covered female faces as well, which are also stuck in any place of the vehicle. According to the public opinion this phenomenon will disappear from Iranian traffic in a couple of years.

North Tehran: The part of Tehran where is nice to dwell – according to the locals. A bit less chaotic than South Tehran, people’s outfits are more westernized, they have better cars and their properties are much more expensive. According to a few people, traffic is more bearable. A proper resident of ~ never goes to the centre of the city, especially to South Tehran. So if you are going to the south with a taxi driver from the north, you have to navigate him when you reach down to 1200m above sea level. Otherwise your driver will ask for directions on every corner.

Paykan: Wonder car from Iran. Some people say the design is coming from the British Hillman Hunter, but according to the locals it’s a 100% original Iranian model. Several million of these are running on the roads. The vehicle is unsustainable both in consumption and environmentally. Only the fuel subsidy of the state and the absence of environment protection make it sustainable - as a result, the average life expectancy at birth has decreased several years in the ~ cluttered urban areas. Otherwise ~ means arrow, but the shape of the car is closer to a brick or a soap dish.

Policeman: The guy who is watching the crazy traffic with or without a weapon. His goal is to survive, never does anything in case of an accident, fire, or in any violation of regulations. He is hunting for easy victims like motorcycles without their owners parking on the sidewalk. There has never been any report of ~ helping to solve any problem.

Public transport: There is no tram in Iran so we are talking about the system of subways and buses. Because of the 15 million people in Tehran (plus 8 million daily commuter) ~ is an unbearable torture, which, considering the size of the city, has no chance of getting better. Bus lane operates on the main roads. Apart from the parks, the metro is the only clean place in the city, so after all they are not a helpless case. ~ is extremely cheap, but to go from anywhere to anywhere is better to count at least an hour of traveling if both locations are near the metro.

Roadway: The place of transportation. The difference from their European counterpart is the markings on the road: the only one reason for their existence is to employ the workers, painters. Besides that, there is no practical significance. The main rule is very simple on the ~, in several places they call this the ‘stronger dog fucks’ model. So truck are the king of kings, buses are something big, a normal car is just moving, motorbikes are true survivors, and pedestrians are literally nothing more than molluscs. In Tehran you’ll find bikers! Endangered species!

Rule of the road: Literally means the rules of the road but the Iranian ROTR book is not longer than the annual report of Aston Martin trade between Guinea and Somalia. The rules are:- Those cars whose nose is a bit ahead, even just one millimeter, or at least it seems like it is ahead, has the right of way

- The more powerful car always have the right of way

- Everybody just takes care of himself, and every driver is only looking ahead

- In the case of bump: if we made a mistake, apologize and kiss the other driver, if the other was wrong, we try to hit him, and let the mob around us calm us down.

- At the red light you can always turn right!

- Drop off the weak! You can prevail only by will, violence and boldness. If you're not quick and decisive, you better not come out of the airport...

Shared taxi: Urban vehicle instead of buses. Its main feature is the predetermined route and the fixed tariff. Urban dwellers change 2 or 3 times on the way from A to B. They start when the car is full and the main advantage is that you don’t have to bargain the price.

Sidewalk (in cities, especially in Tehran): the roadway where pedestrians legally disturb motorbikers. In Tehran there is a wide and deep tunnel between ~ and roadway, still cars are using it sometimes, somehow. Motorbikers use it to avoid the traffic jam here, and all of the vehicles parking on the ~ when the roadside is full. Really dangerous to walk on the ~ in Tehran, bikers may hit you from the back.

South-Tehran: The place where almost everything is made of concrete and cars. A proper resident from North-Tehran refers to it in horror: ’Why are you going there?’, ’What are you doing there?’ or ’Are you crazy?’

Subway, Underground: In this aspect the brave Persians beat us (Hungarians) by decades. While we were playing mathematics with the contracts, they built three lines with the Chinese. It is more than an hour to go all the way on them. The only drawback of the ~ is that the Iranians are unable to ply. In spite of every subway cars showing the correct order and method of disembarking and boarding, at every door-opening the two crowds are going against each other, and then the rugby begins.

Taxi: The car which is free for anyone. In Iran the trade permit is not taken too seriously, so any vehicle can become a taxi if the owner just hops to the corner to buy cigarette but there he meets somebody who needs a ride to the airport. The price should be agreed in advance. The best strategy is to say a concrete amount in Farsi, which is more or less our last price. In Tehran this amount is about 20 USD. The car's status and the driver’s qualities usually don’t amount to any any standards so don’t have expectations. You can smoke in the ~, usually the driver offers you cigarette.

Traffic jam: The situation in which a proper urban Iranian dweller spends the quarter of his life.

Traffic light: Dedicated for lighting the streets and serves for a more enjoyable urban scenery, they are recommended rather than mandatory.

Volvo: The bus. It helps to transport between cities, it is fast, and almost always has western standard quality. Sometimes less (see also Mercedes), sometimes more (see also Luxury bus). Between big cities usually they go every hour, and if you go from Tehran to Qazvin, then you can take almost all the buses which are going West.

Zebra crossing: parking place, taxi terminal, market.

2011. január 7., péntek

welcome to the jungle

Wild green border crossing

Adventures in the jungle and administrative labyrinth of the Guinea-Sierra Leone border zone

For some reason I thought after Guinea that my African trip will be no longer adventurous but as usual, I was wrong. Three days ago I went out at dawn to the taxi terminal in Bamako, from where cars depart to Kankan, Guinea with 11 passengers in each car. To be make my trip more successful, I found a good guy from Sierra Leone who was going to the same direction as I, Kono.


Earlier I checked what the clever guidebooks write about my imaginary route. Because on the map it looks great that there is a route from A to B, but what kind of obstacles I have to overcome there, of course, does not appear on the map. My plan was to enter from the north to Sierra Leone. The 'Holy Planet' says that Sierra border officers sometimes do not accept the valid visa, and force the tourists (not much crazy bastard are coming this way) to buy another one for 100 euro. My passport is full, so that’s not a risk that I’ll have to take. Then it says roads are really shitty there, and there is hardly any traffic. But the best advice is to avoid it by far. This aroused my curiosity just sufficiently, so I decided to see this unrecommended place for myself . It was not a difficult decision. Plan B was to take a 20 to 24 hours taxi ride back to Conakry, Guinea, stay for the night, leave the next morning by another taxi to Freetown, then up to the northeast. So that’s a three-day trip, in addition I have to go back to the wonderful Conakry, while the other way takes only two days. I was thinking if all goes smoothly, I will win one day, and if I encounter more adventure, that will be a plus.

Everything went perfectly to the Guinean Kankan. I have seen a thousand and one horribly ugly city in my life, but Kankan beats them all. The situation and the scenery are like a city after nuclear attack: ground floors, everything destroyed, nihilism with a university – I guess not many international visitor professor come by. So we started from Kankan for Kissidougou the 180 km far away, and thought that we can still comfortably get there before dark. We couldn’t … There was only one taxi and I was really surprised that the car tire can hold the car’s weight. We could start it up only by pushing. The model was Opel Kadett 1.3, those of you who know this type also know that this is rather not a huge car, but nine people easily fit in. I don’t want to glorify this trip, we made the 180 miles over 9 hours, with nine brake downs. It had three punctures, furrows couldn’t be seen in the spare wheel, and the rubber was so thin that I could see the textile under it. Secondly, there was no wrench, or lift in the car. The last blow-out was fatal, so I started to hitchhike in the middle of the night with my Sierra buddy, Solomon. He was with me since morning, and constantly translating what the locals were talking among themselves in bambara and in other languages. I was not so happy about this, because as it turned out, a couple of times they wanted to rob me (at the Bamako taxi terminal a team was laughing at me, and one guy came towards me, saying ‘he's mine’ ... but wasn’t :-) At one of the brake downs the passengers were contemplating whether to give a call to the police or the bad guys who would practically rob me on the roadside at night. That is why Solomon insisted on a quick hitchhike, although I initially wanted to walk. In Guinea the local custom is that if someone is in trouble, especially when he or she is a foreigner, they look at first what they can get out of it, they take it and they leave you. This has been said by many travelers, and I also had the impression that their love of money is simply unscrupulous. Here in Sierra Leone people hate Guineans, exactly for this reason. In this country, it is inconceivable that someone does not help when you are in trouble. I’m asking constantly how much does it cost, and should I pay immediately, but the answer is always ‘take it easy’, ‘money doesn’t matter’. But they are the same poor guys as Guineans. Despite this, I never been cheated although I initially paid for the poor fellows with five thousand notes, but they gave back the exact change to the last penny. I asked a couple of Sierras what’s the reason behind this huge difference in mentality between the two neighboring countries. Not surprisingly, the colonialism of the British rule was the explanation. The French must have gotten something terribly wrong.

Before Kissidougou, at a military checkpoint the situation started to get rough. At first they picked a fight because they said I haven’t got all the vaccines but it’s not true. I’m sure the soldier who began to turn the pages of my vaccination book has never seen so many letters at the same time. Finally, after half an hour discussion we compromised with 15 thousand francs, ca. EUR 2.5 – he started from 40 thousand. It’s all great that the new president (from captain to president - this career is better than al-Gaddafi’s) promises to eliminate the corruption. (Since then that president Moussa Dadis Camara was shot in head he survived but he lost his power). Guineans want to believe in him, but I’m sure that future generations will still have this burden.

In Kissidougou another danger lurked, the unscrupulous accommodation providers, passed on the information about our arrival. So following Solomon's advice we tried to move on in the night to the border town of Guéckédou. Only one car went into that direction, a military jeep, which cost 3 Euros (ca. 15 thousand francs), and we put our stuff to the back of the pickup with ten other guys. The first time the commander asked 15 thousand francs, but when I gave it in his hand, he said it was too little, and he assured me, it will be much better for me if I gave an extra 5 thousand. There was not much argument against this... We managed to leave around 2 a.m. on terrible roads – I was lucky I had a good place: I was sitting in the backside of the plateau with my legs were hanging down. But at least the idiot and drunk soldiers haven’t hassled with us at the military checkpoints. Around 3 a.m. we stopped for an hour, then I felt into a deep sleep. For an adventure it was perfect: almost full moon, traveling in the jungle on the plateau of a jeep...

Then in Guéckédou it all became apocalyptic. A friend of Solomon was coming for him by motorbike to take us over the border to Kono. I asked how much, he said 80 thousand. We were in Guinea; so I thought he meant Guinean francs which equal EUR 16. This amount of money seemed realistic enough for a four-hour motorbike ride on cruel terrain – later it turned out he didn’t mean Guinean Franc but Leonie which is worth double. Between the two countries there is no traffic practically; not too many options remained for me anyway. Choosing the regular road would have meant bribing the soldiers at every checkpoint of course, so taking of the advice of Solomon’s friend we went into the jungle, taking the hidden trails, across tiny villages on foot paths. This has to worth everything, I love to ride, and this was the most beautiful jungle I've ever seen. All the women were walking around half naked, they were not shy and all the men were muscular.

By the time we were shaking for three hours on the paths, the ride started to become suspicious. As it turned out Solomon’s purpose was to go over the green border, namely the illegal border crossings. We found a boat man, who fortunately was not willing to take us across the river, only if we call a border guards who inspects us. Within half an hour we found two border guards, who searched all our packages piece by piece (my small bag was forgotten, although my camera with the pictures from the border, and all my currency was in there ...)

Solomon later assured me that because the soldiers were very interested in what I was doing there, he explained to them that I’m researching the illnesses of jungle animals. Since I had a laptop, they simply believed that I’m doing some scientific work. He was spreading the same story in the village. It was the perfect cover story, except that my journalist business card was in my pocket. Shit. Still they would not let me through, and asked for € 25 bribe. That was too much, so after a long discussion with Solomon we gave four Euros. They took the money and told us that we will not go through here, and that we have to go back to where we started three hours ago. Of course none of us felt like turning back so we took another one hour long motor ride in the jungle and we looked for another boatman. I’ve said from the beginning that I will need an exit stamp in my passport, or if not, then at least an entry stamp to be able to leave the country, but the answer was alsways the same: ‘no problem’.

When we found another boatman, I knew I will never get an exit or an entry stamp. I had two choices: stay alone in the jungle and take a path back to the villages to ask where to go, but I wasn’t so enthusiastic about it after four hours of riding - and I can’t walk this distance in one day.

The problem was that if I ran into a Guinean border patrol, it would have been really hard to explain in French what I was looking for with a laptop and camera in the jungle at this border, and how I got there, far away from everything. The other option was the illegal border crossing, and then what will be will be - I need not say that I chose this one.

Fortunately, the Guineans did not realize my presence – it had been a bigger problem, because they may ‘rob’ me fully and let me leave only for ransom. I never wanted to try a Guinean jungle prison… We passed the border across the river, we also took the motorbike in the small boat and we continued our journey in Sierra Leone… till the first police station where the Sierra jungle patrol asked for my documents. Solomon tried to save the situation; he generally helped a lot, but still, I got into this situation because of him. If we would have made it clear from the beginning that we take the illegal path, I would have left him immediately. The patrol’s first reaction was that now I am really in big trouble, and it will cost a lot, or I’ll be deported. After a long discussion and bargain we agreed in 100 Euros – they wanted much more but I didn’t have much more. For this money the policeman wrote a letter to the police chief of Kono that I entered into the country in their company, but I don’t have any stamp from the authorities. Solomon argued that I shouldn't give them money, he may have been right. But he is at home, knows the way, and I am a stranger in a completely foreign country. In this part of Africa the white man without money at most is victim, perhaps a potential source of funds, so I paid. If I try to return, I go much worse and much more expensive.

Finally, after 6 hours of riding we arrived to Kono. The distance wasn’t that much, but the roads ... They rather seemed like natural formations, such as washouts, other then something man-made. Only motorbikes can travel, or maybe you could risk it by a 4WD with 15-20 kilometers per hour. In a couple places the motorbike got stuck, and then we were walking up on a cruel uphill, in the sultry heat. Sierra Leone is the world record holder in this respect: it is the world's least-cold country. Not since the invention of the thermometer was colder than19 degrees measured here. Reportedly.

And then a few words about my affair. In the evening Solomon went to the police chief, who is a good friend of him to soften him up a bit. He took my passport and 150 thousand Leonie, ca. 40 Euros. Finally he reached an agreement, although the normal price of this service (extra stamp illegally) is 500 thousand Leoni, which is 130 Euro - it's sort of the same amount to what the police and the boss got all in all.

If we look at it, the amount is even less, since the Guineans attempts 25 Euro in the first place. That is an optimistic estimate, and there would be no way of surviving this stuff without a fee of 30 Euro corruptions. And we didn’t even add the fee of the Sierra guards who also take away a visa fees, as Holy Planet and Bradt reported. In other words, financially I was in the same situation, as if all happens on "regular" way. I paid for a expensive motorbike tour in the jungle with guide and chauffeur, and actually it was worth it. Now only 15 Euros left, the nearest ATM is for a one-day trip, if it works at all. If not, I’m at the mercy of the Western Union. So the Lonely Planet was right: avoid it...

Solomon came back with my passport in the morning, with the news to pay 20 Euro extra, so I had to go to the Western Union. In return, I received a stamp, which is valid a month to go anywhere in the country, and plus I entered into Sierra Leone at Kono. The only one problem could be the Guinean border guards if they find out that the exit stamp is missing. However I am not afraid, because I have more than 100 stamps, including Guinea's exit stamp (to Mali). Second, they are an illiterate, unskilled and stupid ragtag army there, that there is no way for them to realize the trick, especially if they get a little bit of money. This Is Africa – this is the way to do business here.

How I left the country that’s an other story…

2011. január 2., vasárnap

paper experiences

Vízum és repjegy infarktus nélkül

Az utóbbi hónapjaim utazás szempontjából nem voltak kifejezetten termékenyek, de azért nem állt le az agyam. Megihletett viszont az a néhány kérdés, amit időnként feltettek, feltettetek nekem: hol veszem mindig az elérhető legolcsóbb repülőjegyet, illetve mi a helyzet a vízumszerzéssel. Így a többé-kevésbé érdekes kalandok helyett íme egy pár hasznos infó az utazás előkészítéséhez.


Az alábbi szöveg nem szent evangélium, nyugodtan lehet hozzászólni, pontosítani.


A vízum látszólag semmi másra nem jó, mint az egyébként is költekezni induló turistákról még egy bőr lehúzása, ellenszolgáltatás nélkül. Hivatalosan közelítve a kérdést pedig belépésre, tartózkodásra, átutazásra vagy munkavállalásra jogosító, útlevélbe ragasztott papírdarab vagy pecsét. Az Európai Unió jó régen kitalálta, hogy a vízum elsősorban annak hasznos valamire, aki izolálni szeretné az országát, és elrettenteni onnan minden létező befektetőt és turistát, ezért még időben megszüntetett minden korlátot a tagállamok között. Nem így a világ másik fele.

Néha többet kell elkölteni az utánajárásra, mint magára a vízumra. Guineai utam előtt felhívtam a legközelebbinek hitt berlini követséget, hogy felvilágosítást kérjek a vízumszerzésről. Belgrádba irányítottak, ahol még az „el nem kötelezettek” korszakból megmaradt a jó viszony – igaz Jugoszlávia helyett már csak Szerbiával. Hosszas egyeztetés után előre megbeszélt időpontra kivonatoztam Belgrádba. A követséget mintha Lugosi Béla lakta volna utoljára, pont úgy nézett ki, mint egy francia gyarmati épület, ami elfelejtettek tatarozni. Nagy nehezen beengedtek, és látszott, hogy az ott unatkozó néhány diplomatának rossz napot szereztem azzal, hogy nem hagytam őket tévét nézni. Egy óra után megértették, hogy háromszori belépéses vízumot kérek, majd kiállítottak egy kétszeri belépésest. Végül korrigálták a helyzetet, kifizettem a pénzt, elutaztam vagy tízezer forintot, elment egy teljes napom, és még így is jól jártam, mert legalább csak egyszer kellett kimennem. A párbeszédet én magyar-angol-német, ők francia-szerb nyelven intézték, közös szó nem volt egy darab sem. A követség falán pedig büszkén bekeretezve egy tabló, amit Milosevicstől kaptak: a guineai volt az egyetlen követség Belgrád bombázása során, ami folyamatosan nyitva tartott.


Szudáni vagy afgán vízumért Bécsbe kell kiutazni, de egy dzsibutiért vagy eritreaiért akár Párizsig is elmehetsz – vagy rábízod az egészet egy csomagküldő szolgálatra, és reméled, hogy jó vízumot pecsételnek bele (jó pénzért). A vízum további rákfenéje, hogy bármikor visszavonható, és önmagában nem garantálja a sikeres határátlépést. Sőt, miután befizetted az akár 20 ezer forintra rúgó vízumdíjat, az sem garantált, hogy megkapod egyáltalán. Ez a pénz ugyanis „adminisztrációs” költség, vagyis ezzel az ügyintézés megkezdését fizeted meg, nem pedig magát a vízumot.

Ne aggódj amiatt, hogy eseménytelen lesz az utad a megfelelő vízummal felfegyverkezve. Ez még mindig nem garantálja a határátlépést. Könnyen belefuthatsz olyan határőrökbe, főleg egy isten háta mögötti afrikai határátkelőn, aki a papírodról tudomást sem véve lehúz egy kis extra pénzre. Vagy éppen újra megveteti veled a 150 eurós vízumot, közölve, hogy az útleveledben lévő ott nem érvényes vagy hamis. Sierra Leone és Guinea határán például többekkel megjátszották ezt a cseppet sem olcsó vagy humánus trükköt. Vízumigényléssel kapcsolatban persze lőhetsz öngólt is. Így járt az a barátom, aki még bohó és idealista egyetemistaként egyszer aláírt egy online petíciót „az emberi jogok tiszteletben tartása Eritreában” témakörben. Közben eltelt pár év, az egész elfelejtődött, majd egyszer csak ott állt Kairóban a következő eritreai vízumra várakozva. Négy hétig nem történt semmi, majd kiderült, hogy ama bizonyos aláírás miatt nem kaphat vízumot. Az erkölcsi kérdés adott: idealizmus vagy pragmatizmus? Aláírjunk-e olyan papírt, amivel maximálisan egyetértünk, miközben azt kockáztatjuk, hogy többé nem engednek be az adott országba – ami, mint most is kiderült, cseppet sem közömbös számunkra? A kérdés olyan szempontból is fontos, hogy akarunk-e még arra utazgatni (vagy dolgozni, nyaralni). Akit kitiltanak Törökországból, az sosem fog tudni szárazföldön eljutni a Közel-Keletre vagy Dél-Ázsiába, illetve el tud, de hatalmas, költséges, és időigényes kerülővel.

Nemcsak a korrupt rendfenntartókkal keveredhetsz összetűzésbe a vízumod miatt, hanem a normálisokkal is. Több országba ugyanis a vízum csak az egyik feltétele a belépésnek. A másik pedig lehet az oltási könyv benne mindenféle kötelező – jobbára sárgaláz – elleni oltások pecsétjével, esetleg a HIV-szűrés eredményeivel. Ezekről a vízumszerzés közben informálódj, mert a legnagyobb lúzerség azért hazajönni egy-két nap után, mert nem volt nálad valamelyik papírod. Az is előfordulhat, hogy a beutazáshoz szükséges vízumkérelemhez be kell mutatnod egy számlaegyenleget, amivel azt bizonyítod, hogy van pénzed utazni, és nem leszel rászorulva illegális munkavállalásra vagy menekültstátuszra. Ezt nem olyan nehéz megoldani, elég kölcsönkérned a kívánt összeget, befizeted vagy átutaltatod a számládra, kérsz róla egy kivonatot, majd visszautalod a pénzt.

Végül pár apró ötlet a vízumkérő lapok kitöltéséhez. Először is, legyen pontos minden adatod! A határőrök veszélyesen sok időt képesek eltölteni a papírjaid böngészésével, ha valami nem stimmel, alighanem rájönnek. Az sem mindegy, milyen típusú vízumot kérsz. A főbb típusai a tranzit, a turista, az üzleti, meg a tanuló-dolgozó, és esetleg az újságíró. A tranzit mindig a legolcsóbb, általában öt napig érvényes, pont annyi ideig, amennyi alatt át tudsz kelni az országon viszonylag kényelmesen. A turistavízum leggyakrabban 30 napos, a többi esetleg hosszabb, de meghatározott időre adják, és más papírokat, például meghívólevelet is kérhetnek hozzá. Aztán kérhetsz egyszeri, kétszeri, vagy többszöri belépéses vízumot. Ez akkor érdekes, ha vagy az ország alakja, vagy az útiterved olyan, hogy legegyszerűbb, ha többször lépsz be az adott országba. Vagy ha ugyanarra akarsz visszamenni, mint ahonnan jöttél… Fontos, hogy pontosan nézd meg a dátumot, mikortól érvényes a vízumod. Van, amelyik a kiállítás napjától (a thai vízum ilyen volt, ezért nem sokkal az utazás előtt volt érdemes kiváltani), más pedig a belépés napjától. Vagy pedig mindkettő, például ha egy hónapos a vízum, ami három hónapig érvényes. Ez azt jelenti, hogy május elsején megkapod az útleveledbe, augusztus 1-én jár le, és a két időpontod között van 30 napod, hogy felhasználd. Ha túl jól érzed magad, és még maradnál egy kicsit, a vízum hosszabbítása sok helyen lehetséges.

A vízumkérő lapok kitöltésével csínján kell bánni. Nem minden követség csinál belőle nagy ügyet, de van néhány, ami elképesztő adataidra kíváncsi. Olyanokra, hogy van-e kint ismerősöd, rokonod, szenvedsz-e valamilyen betegségben, van-e függőséged, fogyasztasz-e, illetve fogyasztottál-e valaha kábítószert. Nos, ez utóbbi például olyan kérdés, ami pozitív válasz esetén automatikus elutasítással egyenlő, azaz józan paraszti ésszel töltsd ki, mert nem a pszichológusodnak kell az infó. A vízumkérő lapon azt is be kell jelölni, hol szándékozol belépni az országba. Repülés esetén ez nem nagy kihívás, de ha szárazföldön érkezel, mindenféle ismeretlen falunévvel fogsz találkozni. A követségen pontosan megmondják, mi a neve a határátkelőnek, csak kérdezd meg. És végül vigyél magaddal legalább két igazolványképet, és arra is figyelj, hogy az útleveled még minimum fél évig érvényes legyen.

Az utazás másik nagy pénznyelője a repülőjegy. Ha nem vagy elég szemfüles, vagy nincs időd vele foglalkozni, egyszerűbb, ha átpasszolod a feladatot egy utazási irodának. Majd ott megtalálják neked a legolcsóbb-legjobbat. De nem mindig. A repülőjegy áránál szeszélyesebb dolga kevés van a világnak. Látszólag ellent mond minden logikának, és az árszépítő szempontok is alaposan megkeverik az utazni vágyót. Régebben azt tanították, hogy az ár egyik fő meghatározója az ország GDP-je. Akkoriban, ha egy német el akart utazni Los Angelesbe, akkor neki olcsóbb volt egy Budapest – Frankfurt – Los Angeles jegyet megvennie, mint egy sima Frankfurt – Los Angelest, mivel innen indulva olcsóbbak voltak a jegyek. És a Budapest - Frankfurt szakaszt kitépte a jegyéből és csak Frankfurtban szállt fel. Ehhez képest ma komoly a verseny, hogy kinek rosszabb a GDP-je, de az tény, hogy Budapestről sok esetben drágább a jegy, mint a szomszédos fővárosokból. Ezért nem árt rákeresni a budapesti mellett egy bécsi indulású gépre, hátha jelentősen olcsóbb.

A másik szórakoztató játék az alapár változása. Régen egy 160 ezer forintos jegy úgy nézett ki, hogy 135.000 forint volt alap plusz 25.000 forint illeték. Ma ugyanez a jegy úgy néz ki, hogy 55.000 az alap és 105.000 forint az illeték – viszont lehet 55 ezer forintért hirdetni. Ez azért van, mert a légitársaságok jegyeit túlnyomórészt nem a légitársaság adja el, hanem az utazási irodák. Ha megnézzük például, hogy hány Lufthansa iroda van Magyarországon (egy) és hány utazási iroda (nagyjából 2500), akkor láthatjuk, hogy valóban az utazási irodák adják el a légitársaságok jegyeit. A légitársaságoknak tehát elég nagy költséget jelent az utazási irodáknak fizetett jutalék. Ráadásul ez a jutalék az alapár után jár, és az üzemanyag pótdíját is az illetékbe építették be, vagyis a fenti példánál maradva, az irodák nem 135.000 után fizetnek jutalékot, hanem csak 55.000 után, ami nem mindegy. Egyébként a jutalék 1 százalékra csökkent az évekkel ezelőtti 7 százalékról… Ezzel a taktikázással az utazási irodák nyakába zúdítanak egy csomó kérdést. Mivel a forint árfolyama állandóan ugrál, ezért az illeték is, tehát azt lehetetlen kitenni a kirakatba, mert senki nem győzné állandóan cserélgetni. Ennek eredményeképpen az irodák az alapárat teszik ki, és megcsillagozzák, hogy az ár az illetéket nem tartalmazza.

Hogy ez miért érdekel minket? Mert ha elsétálsz egy utazási iroda előtt, és a fenti példánál maradva látod, hogy Los Angelesbe már 55 ezerért is van jegy, sokkot kapsz az örömtől. Csak akkor józanodsz ki, amikor eléd tolják a 160 ezres végösszeget. És akkor még szó sem esett a tranzakciós díjról, meg a fapadosoknál külön fizetendő csomagdíjról, elsőbbségi beszállásról és egyebekről.

Akkor is megéri profikkal vetetni a jegyet, ha nincs elég átfogó tapasztalatod az aktuális árakról. Az online repülőjegy-kereső rendszerek hátránya, hogy cseppet sem kreatívak. Ha mondjuk Limába akarsz kijutni, és keresővel nézed a jegyeket, aligha találsz 300 ezer forint alatt a Budapest-Lima, Lima-Budapest viszonylatra. A profik viszont tudják, hogy Madridból sokkal olcsóbb, tehát lefoglalják Madridból, és keresnek egy külön Budapest-Madridot. Ezzel megspórolsz kábé 80 ezer forintot, és csak egy telefonodba vagy egy űrlapba kitöltésébe kerül az egész.

Egy másik trükk a keresztjegyezés. Ki akarsz repülni, mondjuk Párizsba, mondjuk a jövő héten. Beírod, hogy kedden oda, szerdán vissza, és nincs benne hétvége. Az ára 196 ezer forint (mert nincs benne a hétvége, ami olcsóbbá tenné). Mivel a hétvégi ár jóval alacsonyabb, két jegyet foglalsz: egyet keddtől vasárnapig Budapestről Párizsba, egyet meg szerdától vasárnapig Párizsból Budapestre. Az egyik jegy nagyjából 34, a másik olyan 38 ezer forint lesz, és máris megtakarítottál 120 ezer forintot úgy, hogy két járatot nem is veszel igénybe.

Minden horrorisztikus repjegyszerzés ellenére van egy-két olyan jegytípus, amibe megéri beruházni. Ezek a földkerülő jegyek – bár más néven is futnak, az úticéloktól függően. Ha világkörüli útra mész, netán Dél-Amerikát akarod repülővel körbejárni, kifejezetten olcsó jegyekbe botlasz, ha jó helyen keresed. Sajnos egyik sem Budapestről indul, sokkal inkább London vagy valamelyik amerikai nagyváros a kezdőpont. Egy jelenleg is futó ajánlat értelmében a Los Angeles – Lima – Buenos Aires – Sao Paulo – Santiago – Los Angeles jegyet adók nélkül már 1100 dollárért megkapod, de egy teljes Ázsia-körút Los Angeles – Peking – buszozás – Hszian – Hangzhou – Bangkok – Angkor Wat (Siem Reap) – Luang Prabang – Hanoi – buszozás – Saigon – Szingapúr – Tokió – Los Angeles 1800 dolcsidba kerül – adók nélkül. És végül egy teljes földkerülő túra 2400 dollárért (még mindig 500 ezer forint körül): New York – Berlin (akár itt is becsatlakozhatsz) – vonatozás – Róma – London – Johannesburg – Sydney – Saigon – Szingapúr – Bangkok – Hong Kong – New York. Időnként egészen vad összeállításokat is lehet találni. Bangkokban leltem a következő gyöngyszemet, összesen 900 dollárért: Bangkok – Mumbai (India) – Addisz Abbeba (Etiópia) – Dzsibuti – Szanaa (Jemen) – buszozás – Áden (Jemen) – Mogadishu (Szomália) – buszozás – Mombasa (Kenya) – Zanzibár – buszozás – Dar es Salam (Tanzánia) – Delhi – Bangkok. Ha jól számolom, ez összesen kilenc repülés, és akad benne egy teljesíthetetlen szakasz, nevezetesen a Mogadishu – Mombasa. Szomáliában húsz éve háború dúl, kizárólag súlyosan felfegyverzett testőrcsapattal lehet lenyomni ezt a távot, körülbelül háromszor annyi pénzért, mint amennyibe az egész repülőjegy kerül. Ez esetben egyszerűbb kihagyni a járatot, és inkább átszervezni az utat egy kicsit.