2010. november 8., hétfő

somewhere in europe

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

2010. november 2., kedd

sudan dreamin'

Szudánról álmodom

Tudom, kicsit giccses, kicsit nyálas, de a gépemről véletlenül összekukáztam egy korábbi fotókból összerakott vetítést a 2007-es szudáni utunkról. Azóta megy az álmodozás a visszatérésről, legalábbis részemről.

video

A képek az asszuáni tó partján lévő Wadi Halfán, Atbara felé a vonaton, Meroe piramisainál, Kartúmban és Omdurmanban készültek. A 3 évvel ezelőtti út érdekessége, hogy ugyanezen a vonalon ment végig Michael Palin 1992-ben a Pole to Pole forgatásán. A köztük eltelt tizenöt év alatt egy porszem sem ment arrébb a Szaharában, mármint ami a fejlődést illeti, egyedül Kartúm csodaszállodája, Kadhafi tojása épült fel szépen (ezt 4:48-nál látjátok).

Csak kíváncsiságból: ha visszamegyek, hányan jönnétek velem? A kérdés nem költői, a kivitelezés annál inkább.