2009. november 16., hétfő

top secret submarine base

A térképről eltörölt város meg az ukrán Ibiza


Kísérteties csöndben, alig kivilágított folyosón ballagok egy hegy gyomrában. A fal mellett szétszerelt torpedók, víz alatti aknák. Néhány évvel ezelőtt még csak párszáz ember léphetett be ebbe a szupertitkos világba, a szovjet hadsereg balaklavai atomtengeralattjáró-bázisára.

Szevasztopolban gyorsan pörög az idő, legközelebb nem is dolgozni jövök, hanem sörözni meg kajálni. De most nem ér ezen szomorkodni, inkább hasznosan töltöm az ide jutó pár napot. Ennek örömére kitalálom, hogy a szomszéd város Balaklava tengaralattjáró-múzeuma biztos megér egy kört. Igazi lúzerként vágok neki… Megkérdeztem a velem lakó ausztráloktól, hogy hogy kell odamenni. Elmagyarázzák, elég egyszerűnek tűnik. Csak az az egy apróság marad ki, hogy melyik irányba induljak. Így aztán fölszállok a trolira, elmegyek a végállomásához, ahol piac van, majd mindenki értetlenkedni kezd, amikor az Ötödik Kilométer nevű csomópontot keresem. Végül egy trolivezető néni (valamiért trolit a nők vezetnek gyakrabban), miután visszatette a leszakadt áramszedőt, felültet a trolira, hogy csak üljek nyugodtan, majd ő szól. Háromnegyed óra alatt átérünk a másik végállomásra, nagy nehezen megtalálom a megfelelő marsrutkának nevezett minibuszt, és irány Balaklava.


A város a szárazföldbe hosszan, fjordszerűen benyúló öbölben fekszik, a tenger felől nem is látszik. Ideális rejtekhely egy szigorúan őrzött, titkos katonai objektum számára. Annyira ideális, hogy amikor a huszadik század második felében a fekete-tengeri flotta bázisának otthont adott, egyszerűen eltörölték a térképekről. Maga a város is lezárt terület volt egészen 1996-ig, különleges katonai ellenőrző pontokon haladtak át azon kevesek, akiket ide szólított a munkájuk. A bázis bejáratát csak éjszaka használták, nappal álcahálóval védték az esetleges kíváncsi tekintetek elől.

Mélyen a hegy gyomrában, tizenötezer négyzetméteren építették ki a tengeralattjárókat elrejtő, és javításukat biztosító dokkokat. A hidegháború befejezése után jópár évvel két újabb funkciót is betölt. Egyrészt a titkosságát feloldották, a civil szemek elől féltett titkokat elköltöztették, és múzeumot alakítottak ki a hegyben. Másrészt az itt állomásozó hadihajók legénységének, és Balaklava lakóinak (szinte a teljes népesség a bázison dolgozott) óvóhelyül is szolgál egy esetleges háború – sőt, nukleáris támadás – esetén. A komplexum egy hónapig mindenféle külső segítség nélkül fenn tudja tartani magát. Az atombiztosságot hiszi is az ember, meg nem is, de a húsztonnás, közel méter vastag acélajtók elég meggyőzőek.

Hogy a világvége hangulaton kívül mást is kapjon az ide tévedő turista, az üresen maradt termekben kiállítást rendeztek be. Ide aztán mindent összegyűjtöttek, ami a tengeralattjárókkal kapcsolatos: korabeli fotókat, hihetetlen mennyiségű torpedót, aknát, maketteket, rangjelzéseket, a különböző hajók plecsnijeit, berendezési tárgyakat és irányítópultot. A külföldi látogatók legnagyobb bánatára kizárólag ukrán nyelvű eligazítással…

A tengeralattjáró-bázis után mindenképpen érdemes egy kicsit körülnézni a városban. Egyrészt kicsiny kikötőjében a különböző hajók pazar összevisszasága fogad, az öbölben használt lélekvesztőktől a halászhajókon és luxuskatamaránokon keresztül egészen az ukrán hadiflotta hajóiig. Másrészt a város viharos történelmének nyomai is megérnek egy misét, többek között a tizennegyedik században, a genovaiak uralma alatt épült erőd, amelynek a tetejéről hihetetlen panoráma tárul elénk. A város egyébként kellemes mediterrán hangulatú és klímájú, kevesen lakják, de mivel Szevasztopolból alig fél óra buszozásra fekszik, ezért napközben elsősorban helyi turistákkal van tele. Na meg a násznépekkel, akik előszeretettel fotóztatják magukat a hadihajók előtt, az erőd tetején, háttérben a panorámával, vagy egyszerűen csak a luxusjachtokkal a háttérben.

Balaklavában már nagyon toxikus volt az éhség, és hotdogra fanyalodtam. Pedig megfogadtam Jaltában, hogy többet nem eszem, de aztán valahogy mégiscsak belefutok mindig. Ilyen egy hotdog: lehet kérni két virslivel (tescós minőség, vagyis zéró íz, zéró hús, de olyan, mintha…), majd tesznek bele rengeteg reszelt céklát, káposztát, kecsapot és majonézt, és nagyon drukkolok, hogy minden az aszfaltra essen, és ne kelljen majonézes kézzel törölgetni a céklát a gatyámból.

Este felülök egy Odesszába tartó buszra. Luxusjárat, 10 óra alatt teszi meg az utat, csak azt felejtem el, hogy szezonvégi hétvége utolsó estéje van. A busz tele, hiába nagy és kényelmes, mégsem lehet keresztbe elfeküdni. Jobb lett volna az olcsó, leszakadt…

Odessza, a fekete-tengeri olvasztótégely

Puskin száműzött, Mengyelejev tanár volt a városban, Iszak Babel megírta, Eisenstein filmre vitte, Liszt Ferenc pedig fellépett benne. Az évszázadok alatt oroszok, ukránok, görögök, bolgárok, albánok, zsidók, németek, franciák, olaszok, és más európai népek élték hétköznapjaikat Odesszában.

Nekem először csak a hajnali szürke külvárosok jutnak, majd a villamosozás a reggeli dugóban, úgyhogy inkább gyalog megyek. Egy Tokio Star nevű hotelt keresek, a legolcsóbb a városban. Miután kétszer elmentem előtte, leesett, hogy jó helyen járok. Kívülről villamosremiz, a homlokzata autószaloné, a kiszolgálás majdnem negatív, a szoba a legkisebb, amiben valaha is voltam. Azonnal megtetszik. Miután megjárom az EUBAM főhadiszállását (erről majd írok máskor), azonnal húzok a kikötőbe.

A város kozmopolita jellegét egy odesszai vicc világítja meg a legjobban. Eszerint egy elveszett turista megkérdezi egy helyitől, hogy merre van a Patyomkin-lépcső. Az odesszai mosolyogva visszakérdez: „honnan jött?” „Uzsgorodból.” – feleli a turista. „Micsoda véletlen, a nagyanyám is onnan jött ide.” – így az odesszai, majd fél órás családtörténetet ad elő. A türelmét vesztett turista megismétli a kérdést. Az odesszai felcsattan: „Maga meg minek vesztegeti az időmet? A Patyomkin-lépcső előtt állunk!”

A fent említett lépcső kétségtelenül a város egyik jelképe. Eisenstein Patyomkin-páncélos című filmjében itt lövik halomra a tüntető tömeget az 1905-ös munkásfelkelés alatt. A huszonhét méter magas klasszicista lépcső optikailag is érdekes, ugyanis fentről nézve alsó és felső szegélye párhuzamos, miközben a lépcső felül csak 12, alul viszont 21 méter széles. A város infrastruktúrájáért egyébként a bíboros-unokaöccs Armand Richelieu a felelős, aki a francia forradalom elől menekült Odesszába, aminek később a kormányzója lett. Ja, még a lépcső tetején megtalált egy képeslap árus. Mutattam neki a fényképezőmet, hogy nincs szükségem a portékájára, de azért elkezdtem vele dumálni. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, mondott egy nagyon hosszú szót. Ezt: illésmetroomegazalatnayciniszűcsjuditfonográfbergendyneotonsoltészrezsőhungáriargokatonaklárikordagyörgyvmotorock. Jobban képben van, mint én…

A belvárosban sétálva elsősorban egy – időnként leharcolt – Bécs jut az ember eszébe. Ennek legjobb példája az operaház, a passzázs, a régi piros villamos, na meg a belvárosi bérházak, amit jobbára eltakarnak az utcákat szegélyező hatalmas fasorok. Ezen a helyen nagyobb zsidó közösség alakult ki a 19. században, amelyet a század során elkövetett pogromok ellenére a lakosság több mint harmadát alkotta. Egy részük azonban az üldöztetések elől Palesztinába menekült, aki maradt, azokat a világháborús deportálások tizedelték tovább. A közösség azóta kezd magára találni.

Estére marad a partyélet felfedezése, amelyet egy ott élő diplomata Ibizához hasonlított. Most ugyan nem ilyen, mert esős késő ősz van, és világválság, de nyaranta buliőrültek tömegeivel telik meg a város melletti Arkadia Beach összes szórakozóhelye és a belvárosi diszkók, klubok sem maradnak üresen. A város megtelik az Isztambulból és Konstanzából átkompozott törökökkel és románokkal, hogy ezzel is tovább színesedjen az etnikai paletta. Most mindenesetre nem túl színes. Hétfő éjjel beesünk egy klubba: aranykártyás belépő, 4 eurós Coronita (helyi vagy orosz sör nincs), a sör mellé meg egyből jön egy kurva is, dörgölőzik, próbálja erotikusan inni a piáját, aztán elmegy táncolni. De mivel nem játszani vagy fajfenntartani jöttem, gyorsan leépítem, amit nem ért. Kábé húszan vagyunk az egész helyen. Gyorsan elhúzunk egy másik klubba, ide van belépő, viszont nem olyan drága a sör. Az üvöltő zene miatt üvöltve lehet beszélgetni, itt végre sok jó nő van, gyakorlatilag az első szinglinek tűnő csaj elkezd integetni, hogy üljek át hozzá. Itt nagyon kell vigyázni a jó erkölcseimre, mert egy elhajlós este végére térdig lehet gázolni az egyre jobban nekivetkőzött csajokban. Főleg külföldiként. Nem teszem. Inkább hazajövök.

Ami elég sokáig tart. Egy délelőtti busszal visszamegyek Kisinyovba, ott fogok egy éjszakai járatot egyenesen Marosvásárhelyre. Hajnali négykor tesz ki a belvárosban, mínuszos hideg, nincs meleg ruhám, így jobb híján egy éjjelnappali játékteremben kirendelek három dupla pálinkát három kávéval, és nekiállok képeket szerkeszteni. Mire a reptérre érek délután kettőre, már alig élek. Miért mindig így kell hazajönni?

2009. november 9., hétfő

black sea treasure

Ukrán mediterrán - Riviéra a Krímen

Kisinyovban minden pozitív tapasztalat ellenére könnyen úgy érzi az ember, hogy azért ez mégis csak Európa keleti fele, majdnem Ázsia. Az északi pályaudvaron vagyok. Gyalog jöttem a belvárosból, nem kevés a Mad Max fíling az utak mentén. Teherautók hosszú sorban, irgalmatlan mennyiségű metános palackkal összebuherálva. A pályaudvaron aztán tökéletes lesz a szintézis: a vécében leülős kagyló, a tetejére hegesztve egy guggolós váz.


Odessza csak száz-egynéhány kilométerre van, az út olyan öt óra – ebből másfél a határátkelés. Már sötét van, amire átérünk. Nem ment egyszerűen, a moldáv határőr közölte, hogy nem hasonlítok az idén májusban készült útlevélképemre. Erre kért egy másik fényképes dokumentet, de nem tudom mire várt, hogy mi a fenét hordok magammal… mindenesetre megmutattam neki a hitelkártyám, hogy legalább a két név stimmeljen. Miután nem hitte a dolgot, bevitt a bódéba és befotózott, majd nekiállt az útlevelemet cincálni. Az afgán vízumon fönnakadt, de mivel nem tudott angolul meg németül, leoltottam, hogy turistaként voltam, és ábécésorrendben járom végig az országokat. Ez hihető volt, mert az afgán mellett azeri és albán pecsétem is volt, Angoláról meg Andorráról meg lehet, hogy nem tudott.


Odesszában reménytelenül külvárosban van a buszpályaudvar. A Krím félszigetre sietek, a pályaudvaron nincs pénzváltó, végül nagy nehezen, némi lehúzásnak áldozatul esve euróért veszem meg a buszjegyet Jaltába. 12 óra, bő 700 kilométer, lerobbant busz. Mázlim van, tízen vagyunk rajta, négy széken bealszom szép lassan…


Odesszában még belém fagyott a szar, reggel hatkor Szimferopolban izzadok. Ez a város a Krím-félsziget közepén van, nincs tengerpartja, viszont innen indul a világ leghosszabb troliútvonala a 90 kilométerre lévő Jaltába. Ezt inkább kihagyom ezúttal, jobban érdekel egy fürdő meg egy szállás. Még jó, hogy szezonon kívül, októberben jöttem, mert itt valami iszonyatos lehet nyáron. Most viszont halál nyugodt minden, kellemes mediterrán hangulat, patak, pálmafák, fenyők, hegyek, tenger, és jópár strandpapucsos orosz. Megtaláltam a város legolcsóbb-legközpontibb szállodáját, a Hotel Krímet. Van egy darab szobájuk 9 euróért, kiveszem: kétágyas, tengerre néz, meg hegyekre is, és a promenádhoz legközelebb eső épület. Belül kopott retro minden, de nem zavar, mert úgyis csak ájulásra kell. Nem mintha számítana, de ha már így adódott... Igazából nem is volt B-tervem szállásra, úgyhogy egyelőre örülök neki.


A bizánci és a török uralom ellenére Jalta csak a 19. században kezdett felfutni, miután az orosz arisztokrácia felfedezte magának. Itt nyaralt Tolsztoj, Csehov pedig dácsát vásárolt a környéken, ahol megírta a Három nővért. Ugyanekkor III. Sándor és II. Miklós cár palotát épített a város határában. Ez utóbbi az 1911-ben épült Livadia palota, ahol a II. világháború utolsó nagy konferenciáját tartották.


A palota eredetileg Roosevelt szállása volt, itt tartották a konferencia első ülését, hogy a beteg elnöknek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Olyan témákról tárgyaltak, mint az ENSZ megalakítása, Németország háború utáni sorsa, a háborús bűnösök bíróság elé állítása, és megegyeztek a megszállt országok háború után követendő közös politikájáról és a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezéséről. Mára a palota jelentőségét vesztette, a történelmileg érdekes, de ma már nem túlságosan élő helyszínt elsősorban turistacsoportok látogatják. Amikor megláttam a luxushajóról érkezett négy busznyi járókeretes brit nyugdíjast, inkább visszaballagtam Jalta citybe.


A palotánál sokkal pezsgőbb viszont a tengerparti promenád. A luxushajóból kiszálló nagyon öreg európaiak, a kukázó ukrán hajléktalan, és a rövid partszakaszon napozó orosz turista egyaránt részei a jaltai összképnek. Elegáns éttermek és klubok, márkás ruhaboltok, olcsó söröspultok, zsonglőrök, karikaturisták és vattacukor árusok érik egymást a Lenin-szobor tövében, egy sarokkal odébb pedig csillogóra kinyalt Harley Davidsonra ülve fényképezhetjük magunkat néhány eurónyi hrivnyáért cserébe. Én mondjuk nem tudom, hol itt a biznisz, mert két nap alatt senkit sem láttam fotózkodni, de a szezonban nyilván ittas oroszok tucatjai ülnek fel a rendőr Goldwingre, hogy aztán a megfotosoppolt képpel menőzhessenek otthon. Mármint azok a kevesek, akik nem tudnak venni maguknak… Hihetetlen turistacsalogatót találtak ki a jaltaiak, mégpedig egy városi lanovka képében. a dolog pikantériája, hogy a végállomáson mindössze egy mérsékelten impresszív kilátó található, aminek semmi érdekes cucc nincs a környékén. A felvonóból jól lehet fotózni, csak a szűk kétszemélyes kapszula annyira instabil, hogy kattintás közben is úgy beleng, hogy szinte nekicsap az oszlopnak. Ja, és az egész táv jó ha van 500 méter, a kabin meg őrjítően lassú. De talán épp ennek köszönhető, hogy amikor lefelé gyalogoltam, helyi kiscsákók elkezdtek köpködni. Amit nagyon sürgősen abba is hagytak, amikor észrevették, hogy gyalog gyorsabban megyek le náluk, és hogy abból hatalmas verés lesz, ha én érek előbb a kötélpálya végére:-)


Estére beszart a laptopom adaptere. Elég kritikus pillanat, egy régi IBM adaptert nehéz beszerezni, és nem is olcsó. Két éve ugyanez történt Szudánban, akkor elhatároztam, ha az országban akad egyetlen darab belőle, azt megtalálom és megszerzem. Egy napos utánajárással találtam is egy gyárilag csomagolt zsír új darabot, amit 75 dollárért adtak csak oda. Alkuról szó sem volt, de mivel nagyon kellett, kifizettem érte a pénzt. Jaltában ennél sokkal egyszerűbb volt: a harmadik boltban kaptam egy gyári darabot, 20 euróért. Lehet, hogy kettőt kellett volna vennem egyből…



Bármennyire is fain hely Jalta, a további izgalmak reményében Szevasztopolba mentem. Bevallom, sok időm nem volt felkészülni az útra, így magammal vittem a Kelet-Európa Lonely Planet vonatkozó oldalait, hátha segít. Nos, Ukrajnára nézve teljesen használhatatlan, elsősorban az elavult infók miatt. Szevasztopolra összesen egyetlen olcsó szállást írt olyan 10 euró körül. A következő legolcsóbb 30. Mivel legalább két napot akartam maradni, nem volt mindegy. Tehát a legolcsóbbnak írt egyetlen szálloda úgy nézett ki, mint a Nemzeti Múzeum. Minden vadiúj, csillivilli, háromcsillagos. A recepción lévő csajok fölvilágosítottak, hogy a szálló három éve átalakult, a legolcsóbb szobájuk 40 euró, de szívesen kiadják nekem 32-ért. Inkább kerestem egy internetkávézót, de ott sem lettem boldogabb, neten keresztül sem találtam 30 euró alatti szállást. Már azon voltam, hogy visszamegyek Jaltába, és kiveszem megint a szobámat, aztán majd minden nap átjövök, mire megtaláltam a tuti helyet, a Sevastopol Mega Hostelt. Ugyan rajta van pár oldalon, de gyanítom, ez valami illegális cucc lehet. A belváros közepén, a legnyugodtabb utca egyik széteső félben lévő házában egy full extrás lakásban lehet dupla szobát bérelni, vagy 10 euróért dormitóriumban aludni. A házon semmi sem utalt a hostelre, sem az utcában, ide tényleg csak az talál ide, aki pontosan tudja, hogy hova és mikor jön.


Nagy nehezen eltaláltam a megadott címre, de nem volt ott senki. Egyszer csak egy öreg néni kinyitott egy ablakot, és elkezdett oroszul magyarázni. Annyit kivettem a szavaiból, hogy itt valóban van valami szállásféle, és hogy a tulaja jön lassan, úgyhogy ne menjek el. Fél órán belül megérkezett Marina, tök jól beszélt angolul, nem kért sem útlevelet, se semmit, csak megkérdezte, meddig maradok, elkérte a pénzt, megmutatta az ágyam, adott térképet meg csomó infót és lelépett. Aztán befutott egy ausztrál csapat is. Annak örömére, hogy volt konyhám, hatalmas főzésekbe kezdtem, egyrészt mert így végtelen mennyiségű varenikit meg pilmenit (kb. tortellini) tudtam előállítani, másrészt meg sokkal olcsóbb volt, mint étteremben kajálni. Sört meg az éjjelnappaliból, fél euróért…



Szevasztopol lenyűgöző, még európai mércével is. Egyszerűen gyönyörű (legalábbis a belváros), rendezett, széles utak, hatalmas épületek, rengeteg fa, park, lépcsők, boltok. A sörválaszték hihetetlen, az ára pedig még inkább az. Két napot bolyongtam összevissza, többek között a fekete-tengeri flottamúzeumban, ami rendkívül pazar gyűjtemény, kár, hogy csak oroszul feliratozva. A turistákra vadászó agresszív nénik és csinos diáklányok egyaránt megtaláltak, hogy menjek el egy kicsit hajókázni – nem mentem, de az ötlet megtetszett, úgyhogy kompoztam egyet az öbölben. Itt látszólag semmilyen hajózási szabály nincs (nyilván van, és betartják, csak nagy a káosz): az öbölben hadihajó, tengeralattjáró, komp, jacht, szörfös, kiscsónakos horgász és úszó egyaránt előfordul. Jalta pálmafás ösvényeit ugyan hiába kerestem, de az egyik kikötőre néző parkban megtaláltam például az afganisztáni háborús veteránok múzeumát. Fotózni nem lehetett bent, viszont belépő sem volt. Az egyszerűen berendezett terem legnagyobb erőssége a fotógyűjtemény: mint egy amerikai filmben. Matrózruhás szovjet katonák kutyával játszanak és hasonló tematikájú képek. A következő vitrinben lévő képeken már ugyanazok az arcok a rehab központban emelgetik a gumilabdát…


2009. november 2., hétfő

the only one nonexistent country in europe

Transznyisztria - Ilyen ország nincs is


Budapesttől csak ezer kilométert kell autózni ahhoz, hogy a kontinens legtöbb nevű, nem létező országába jussunk. Dnyesztermellék, Dnyesztermenti szakadár köztársaság, Transznyisztria néven fut ez a bizarr entitás, nem mellesleg kommunista diktatúra egy vodkanevű elnökkel (Smirnov). A térképen pedig egy vicc…

Gambia mellett bizonyára ez a legkeskenyebb ország a Földön. Illetve először pontosítsunk: nem is ország. A terület hivatalosan Moldova része, ami a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltotta saját függetlenségét. A moldávok ezt nem nézték jó szemmel, de az erőszakos visszafoglalás bebukott a Dnyesztermelléken állomásozó orosz csapatok miatt – azóta meg orosz békefenntartók garantálják a biztonságot. Egyébként erősen oroszpárti, szemben a román-európai orientációjú Moldovával, ami abban is megnyilvánul, hogy erősebb az orosz hatás, és a cirill ábécét használják. És a 2007-es népszavazáson a népesség nagyja arra szavazott, hogy csatlakozzanak Oroszországhoz.

A függetlenséget egyetlen állam sem ismerte el, még az oroszok sem, de a kialakult patthelyzet miatt nem volt mit tenni. Maga az ország olyan 20-30 kilométer széles, és párszáz hosszú, gyakorlatilag végig a Dnyeszter keleti partján. Egyetlen város esett csak a nyugati oldalra, Bender, ahol megharapott egy kutya, de nem direkt volt.

Egy kis egyszerűsítéssel a Dnyesztermellék jól járt. Itt volt ugyanis a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság összes ipara, elsősorban fegyvergyárak. A függetlenség deklarálása után persze mindet megtartották, miközben a mezőgazdaság megmaradt a moldávoknak. Így most az egyik félnek rengeteg bora van, a másiknak rengeteg fegyvere, és mindketten Európa legszegényebbjei. Moldovának persze fájt, hogy a zsíros fegyverbiznisz kikerült az ellenőrzése alól, így igyekezett mindent megtenni, hogy a nemzetközi szervezeteknél bemószerolja a transznyisztriai vezetést, hogy fegyverrel kereskedik. Jogosan…

A dnyesztermellékiek egyébként sosem tagadták, hogy gyártottak fegyvert, és ma is gyártanak valamennyit. A fegyverkereskedelem régebben nagyban működött, és két forrása volt: az egyik a volt 14. szovjet hadsereg által hátrahagyott arzenál, ami olyan 40 ezer tonna hadianyagot jelentett, amelynek egy részét bűnös úton értékesítettek. Másrészt meg a saját fegyvergyártás kapacitása. A moldávok által kifogásolt illegális fegyverkereskedelem tehát létezett, és nem túl sok lehetőség volt arra nézve, hogy merre ennek a szállítmányok: vagy Moldova, vagy Ukrajna felé.

Persze nem is volt ez annyira lenyomozhatatlan, de hát egy orosz katonatiszt és a Jóisten között csak Putyin van, ő meg nem játszik kicsiben, és mostanában többet nomádkodik egy szál gatyában, mint hogy levadássza a hatalomra veszélyes elemeket. A vállról indítható rakéták, rakéták, Kalasnyikovok, aknavetők ezreit persze nem lehet csak úgy kicsempészni, de erre nem is volt szükség. A többmilliárdos bizniszben minden brókereken keresztül zajlott, és minden le volt szervezve a gyártástól az elszállításig. Annakidején alighanem az orosz katonai szállítmányokkal távozott a cucc, vasúton, amihez aztán senki nem tudott hozzáférni – ennek nem volt kockázata. Az itt szolgáló orosz tábornokok és ezredesek távol voltak Moszkvától, nem ellenőrizte őket senki. Akinek sietősebb volt, az a tiraszpoli katonai reptérről vitte el a magáét.

Szóval ilyen egy ország ez – kár lenne kihagyni.

Kisinyovból nagyjából húszpercenként-félóránként indulnak kisbuszok Tiraszpolba. A kockázat zéró, bár a híre rossz. Többen is kérdezték, hogy nem veszélyes-e, de ők mind amerikaiak voltak, akiknek még Mexikó is hardcore, meg ausztrálok, akiknek meg vízum kell oda (hehe). Hát nem az. Sőt, minden híreszteléssel szemben még a határon sem próbáltak meg lehúzni. Fura egy határ ez, csak egy oldala van. Kifelé nincs moldáv határőr, van viszont orosz békefenntartó. A békefenntartók ellenőrzése után értünk a tényleges határra, hol ki kellett tölteni mindenféle papírt, majd a kitöltött lapokra kaptam egy pecsétet. De még véletlenül sem az útlevélbe. A pecsét meg azért kell, mert mint minden rendes diktatúrában, itt is nyilvántartják, hogy ki merre mozog, és ha 24 óránál tovább maradok, regisztrálnom kell. Nos, ezt a világért sem akartam, és abban sem bíztam, hogy annyi látnivaló lesz, hogy érdemes lesz még egy napot maradnom.

A határ majdnem a főváros külső kerülete, ami nem meglepő, mert a másik, az ukrán oldal sincs messzebb 20 kilométernél. Tiraszpollal kapcsolatban nem voltak illúzióim, egy orwelli látomásra számítottam, de hatalmasat kellett csalódnom. A kommunista külsőségek ugyan megvoltak, de egészen barátságos és élhető helynek tűnt elsőre. Egy óra után meg már unalmasnak is… Igazából semmi, de semmi különösebb látnivaló nincs arrafelé. Széles utak, egyáltalán nem zsúfoltak, nyugodt tempójú élet, és rengeteg szegény ember. Ezt a piacon vettem észre, ahol olyan dolgokat árultak, amiért az itthoni lomisok sem hajolnak le. A Dnyeszter partja izgalmas úgy öt percre, a parlament épülete vérgagyi. A felvonulási tér felől még csak-csak kinéz valahogy, de a piacról látszik a háta, ami egy sima téglafal. Háromórányi bolyongás után úgy éreztem, ez a város már nem adhat többet nekem, főleg, miután az összes izgalmasabb nevű utcán végigmentem, többek között a Rosa Luxemburgon, a Karl Marxon, a Gagarinon, a Leninán és a Kirov parkon. Utána inkább áttroliztam a szomszédos Benderbe. Ez Transznyisztria leghosszabb trolipályája, összesen 11 kilométert megy a járat.

Még megérkezésemkor váltottam Dnyesztermenti rubelt, ami a világ egyik legbizarrabb pénzneme. Moldovában a lej a hivatalos, ugyanúgy, mint Romániában, csak persze más a váltási arány. Az itteni rubel is csak nevében orosz, és annyira nem konvertibilis, hogy még a szomszédos országokban sem váltják. Legfeljebb az a pár tucat buszos, aki naponta jár át ide az Isten háta mögé. Mivel a beváltott öt eurót nem tudtam elkölteni, három eurónyi mindenhol máshol használhatatlan pénz maradt nálam.

Benderben egy órát sem sikerült maradnom. A viszonylag érdektelen lakótelepeken kívül csak egy tankos emlékmű érdekes annak, aki még sosem látott tankot (a tiraszpoli parlament előtt is van egy, úgyhogy már csak emiatt sem tartoztam a tankot még nem látottak közé), meg egy török kori erőd, amit nagyon meg akartam találni, majd mire meglett, kiderült, hogy nem nézhetem meg, mert katonai terület. Na, ennyit az itteni turizmusról. Miközben kerestem a Kisinyovba visszavivő járatot, megharapott egy kutya, de nem véreztem, úgyhogy simán lemondtam egy jó kis tiraszpoli vagy benderi orvosi rendelőben eltöltendő időről, meg a tetanuszról is. Helyette az itteni járműcsodákat bámultam, ugyanis itt minden kocsi gázzal megy. És szégyentelen módon hatalmas metános palackokat szerelnek gyakorlatilag minden lehetséges helyre, amitől minden járgány úgy néz ki, mint egy vastag mellényes öngyilkos merénylő, aki éppen bekéredzkedik a pesavari Grand Hotelbe.

Ja, és hogy ajánlom-e másoknak az élményt? Nos, mindenképpen. Időutazás, ami megmutatja, hogy mekkora biznisz családi vállalkozásban, kommunista látszatideológiával vezetni egy országot. De legközelebb nyáron megyek, mert ha van ott strand, akarom látni a tömény retro fürdőruhadivatot, meg a parton fekvő sörhullákat. Ki jön?