Tegnap írta Markó Ferkó barátom, azt olvasta egy blogon, hogy Dzsibutinál egyetlen szarabb főváros van Afrikában, és az Conakry. Összehasonlítási alapom ugyan nincs, mindenesetre Ferkó volt akkora mázlista, hogy Dzsibutiban eltölthetett némi időt, ami meggyőzte arról, ha van a világnak segglyuka, akkor ott már járt. Nos, ez a Conakry azért megér egy bejegyzést, ezúttal extra kalandok nélkül.
Néhány dolgot nem árt tisztázni, mielőtt lelkendezésbe kezdek. Guinea a világ egyik leggazdagabb országa lenne, ha nem katonai diktátorok vezetnék, ha nem lenne korrupció, és ha a franciáktól a nyelven kívül innovatív dolgokat is elsajátítottak volna az itt élők. A világ legnagyobb bauxit-exportőre; rengeteg vassal, arannyal és gyémánttal a földjében kell boldogulnia. Vízzel elég jól ellátott, gazdag földjén pedig szó szerint minden megterem a mohán, a zuzmókon és a hóvirágon kívül. Van vagy 320 km tengerpartja, van gyönyörű hegyes fennsíkja, őserdei és folyói. Száraz évszakban a klímája egyenesen isteni, esősben meg nem tudom milyen, de a víz biztosan nem tesz rosszat a környezetnek.
Conakry fekvését bármelyik főváros megirigyelhetné, nem viccből hívták Afrika Párizsának. (Vagy mégis???) Az „óvárost” (le Ville) gyakorlatilag minden irányból óceán veszi körbe, mindössze egy párszáz méter keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. De a város többi része sincs messze a tengertől, egész pontosan 270 fokban óceán van körülötte. Hogy milyen a tengerpart? Nos, amit láttam belőle, az több mint hervasztó. Egyrészt közvetlenül a parton vannak a legdurvább nyomornegyedek. Ahol nem nyomornegyed van, ott iszonyatosan lezúzott kikötő a bauxittal érkező vonatnak, a maradék helyeken meg szeméttelep, amit apálykor elözönlenek a legszegényebbek és összegyűjtögetik azt, amit az óceán kidobott.
A hosszú és keskeny városban egyetlen főút van, a Route du Niger, a városrészek arról ágaznak le, így igen könnyű a közlekedés, persze csak ha nincs dugó (éjjel). Az óvárostól például 15 km-re van a repülőtér, jó esetben 10 perc alatt kiérek oda, illetve inkább 30, mert a taxiban ülő hat utas folyamatosan cserélődik, úgyhogy állandóan meg kell állni. Ez a nyomorgós taxi legalább olcsó, a 15 km ára 1500 guineai frank, vagyis 70 forint. Járnak mikrobuszok is, az alighanem még olcsóbb, de sokkal durvább: egy sima Barkas nagyságú zárt (illetve az oldalán vannak flexszel kivágott lyukak) raktérben olyan 30-an utaznak, gyakorlatilag kitöltik az összes teret. Ha két ilyen furgon durván összeütközik, simán lehet, hogy ötvenen meghalnak. Van viszont vonat! Igaz, csak teher, még a francia időkből. Először azt hittem már rég nem jár, mert a sínek közti terület egy része focipálya, a másik részén meg tonnaszám égetik a szemetet. Ma viszont láttam egy végtelen szerelvényt, bauxitot vitt a kikötőbe.
Az út mellett edzenek az extrém sportok szerelmesei (futók, focisták). Adott egy 2x2 sávos út 2x4 sávnyi forgalommal. A légszennyezés elképesztő, ennek ellenére mindenki az út mellett fut a napon, a bűzben. Valaki szólhatna nekik, hogy ha otthon ülnének és dohányoznának, nyernének az élettől úgy 6-8 évet… Ugyanígy azok is, akik a soksávos út felett húzódó felüljáróra vezető lépcsőn lépcsőznek.
Az óvárosban lakom a katolikus misszión. Végtelenül puritán, de tiszta, és van benne internetkávézó, meg főznek ebédet – igaz kétszer annyiért adják a kaját, mint egy helyi étteremben. Errefelé elég sok hangulatos kis utcácska van egy-kétemeletes házakkal, gyarmati francia dizájnnal, olyan, mint a vietnámi Hoi An, de minden végtelenül lerobbant és forgalmas. Egy napot mászkáltam itt, azalatt pont kinéztem belőle minden élvezhetőt. Az itt élők a semmittevés (aki árnyaltabb megfogalmazásra vágyik, és érzékeli a különbséget, annak: baszódás) felsőfokát mutatják be, ami egyáltalán nem meglepő, mert a környezet annyira nem inspiráló, hogy tömeges jelenség az agyhalál. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert egész nap pörögnöm kell a csomagjaim visszaszerzése érdekében, ami néhány óránként internetezést, folyamatos smsezést és felszólító és fenyegető levelek megfogalmazását jelenti, de erről majd később írok.
Hogy miért mégis a világ legszarabb fővárosainak egyike? A fent leírt előnyeiből semmit a világon nem használ ki. Ha az ember nem vásárolni akar (lehet venni szép afrikai faragványokat meg ruhákat, de turistaként nemigen költök felesleges dolgokra), akkor a kávézáson és internetezésen kívül az égvilágon semmit sem lehet csinálni. Márpedig ezt a kettőt nagyszerűen tudom abszolválni a Margit körúton, úgyhogy önmagában ezért kár volt ilyen messzire jönni.
Látnivaló semmi nincs, csak az előző bejegyzésben említett nagymecset (csak kívülről, 5 perc), botanikus kert (10 perc), meg a nemzeti múzeum (15 perc), amihez ha hozzácsapok mondjuk másfél óra vásárlást, meg 3 óra közlekedést, akkor pont 5 óra alatt lehet vele végezni. Hogy a világlátott kollégák el tudják helyezni a külcsínt, olyan, mint Kabul, csak amit ott 25 év háború zúzott le, azt itt simán megtette 50 év béke a francia béklyó nélkül. Persze Kabulban sokkal több a látnivaló és érdekesség, úgyhogy itt tényleg csak a lezúzottság állapotáról beszélek – és ebbe beleértem a gépjárműparkot is. A közbiztonság meg sokkal rosszabb éjszaka, mert itt még safe taxi sincs, úgyhogy gyakorlatilag az rámol ki, aki akar. Mindezt súlyosbítva azzal, hogy rengeteg alkoholt lehet kapni, és arcátlanul olcsón. Tegnap esti utcakép: a porban imádkozó emberek fejétől 2 méterre két felespohár a földön, telerakva valami helyi vakulóssal és két meglehetősen vidám ember beszélget fölötte. Egy sarokkal odébb meg egy másik imádkozó totál más irányba hajolgat…
Fontos megemlíteni, hogy a helyiek nagyon komolyan veszik a francia nyelvet. Egész pontosan páróránként a szememre hányják, hogy mit keresek itt, ha nem tudok franciául. Néha úgy beszélnek velem a félig analfabéták, mintha akadémiai tagságért kuncsorognék nyolc általánossal. De az itt dolgozó franciákkal sincs ez másképp. Eddig 4-5 francia NGO munkással találkoztam, abból egy törte az angolt, egy meg jófejségből megpróbált kevésbé fejhangon beszélni, hátha akkor rájön a dolog nyitjára, és angolul szólal meg. Persze belátom, a hülye én vagyok, hiszen én jöttem ide, és én nem beszélem a nyelvet, ami pótolandó hiányosság, ha az életben vissza akarok térni ide…
Végül pár keresetlen szó az elveszett pakkomról: hat napja várok rá teljesen fölöslegesen. A megérkezésem pillanatában megmondták, hogy Las Palmasban van, de azóta sem küldik. Az otthoni iroda, akinél a jegyet vettem, nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Az itteni Royal Air Maroc címét meg sürgősen átadom a CIA-nak, hogy al-Kaida fészek, kéretik minél előtt lepredatorozni. Eddig ugyanis semmilyen kompenzációt és segítséget nem kaptam tőlük. Annyira nem, hogy amikor rákérdeztem, hogy mi van azzal, hogy egy elvileg üzleti útból (mert ugye dolgozni jöttem, anyagokat gyűjteni, különben mehettem volna Ausztráliába is tengerparton dögleni) hat nap buktáért csak jár valami, ha nem kápé, akkor szállás, repjegymódosítás, túlélőcsomag, stb. akkor azt a választ kaptam, hogy nem, nem jár semmi, és nem segítenek(!). Annyira nem segítenek, hogy telefonálni sem voltak hajlandóak az ügyem érdekében, és a saját mobilomat erőltettem az ügyintéző – nézzétek el, hogy ilyet mondok egy kedves csajról – picsa kezébe, és a saját számlámra intéztettem volna bármit. Amikor kértem a főnökét, hogy beszélni akarok vele, először egy órát várakoztatott, majd megüzente (a főnök), hogy nem akar látni, menjek el innen(!). Azt hittem rosszul hallok, de tényleg ezt mondta. Amikor megemlítettem, hogy nincs pénzem szállásra, azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de őket ez nem érdekli, oldjam meg. Így hát életemben először szembesültem azzal, hogy egy nemzetközi légitársaságnak fizettem egy szolgáltatásért, és amikor nem kaptam meg, ki lettem dobva. Ettől kezdve a dolog jogi úton folytatódik, de a fölöslegesen elvert napokat sehogy sem csinálhatom vissza (kerek perec megtagadták a repjegy módosítását).
Délután aztán újult erővel kezdtem előröl az egészet. Bence barátom fölhívta a casablancai Air Maroc központot, ahol közölték vele, hogy ha 5 napot késik a cucc, jegyzőkönyvet kell fölvenni az értékéről, és ha 21 nap után sem lesz meg, fizetnek. Ehhez csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a helyi irodába (ahonnan egyszer már kipateroltak, ugye), és ott fölvetetem a jegyzőkönyvet. Mondanom sem kell, az irodában azt mondták, ez lehetetlen, mert ők csak jegyárusítással foglalkoznak, és mindezt a reptéren kell megtennem, nem az irodában - cégen belül tök ellentétes infók… Ehhez ajánlották az elveszett csomagok atyja, Mr. Barry segítségét. Az iroda összes dolgozójának az a meggyőződése, hogy Mr. Barry beszél angolul, annak ellenére, hogy ő határozottan tagadja ezt. Ezért fölhivattam Mr. Barryt (nem saját mobilról!), aki azzal kezdte, hogy parle no anglé, adjak valakit, aki beszél franciául… A fent picsának nevezett nőszemély öt percig üvöltött vele, majd mondta nekem, azonnal menjek ki a reptérre, ott majd Mr. Barry felveszi a jegyzőkönyvet. Ki a reptérre (ma már másodszor), ahol természetesen nem volt semmilyen Mr. Barry, ellenben pár telefonnal és némi mutogatással kiderítettem, hogy ki kell mennem este 9-re az Air France járathoz. Nocsak, új szereplő. Még nem biztos, hogy kimegyek, mert nem látom, hogy jön a képbe az Air France. Nem tudom, van-e olyan fejezet a Guinness Bookban, hogy az 5 napon belül legtöbbet taxizott fehér Conakryban. Ha van, azt ezzel ki is írtam a jövő évi kiadásból. Ja, és meggyőződésem, hogy a tűz felfedezése óta az emberiség legnagyobb találmánya a mobiltelefon. Minden segítséget az otthoni szeretteimtől kaptam, akiktől ezúton is elnézést kérek a casablancai telefonszámla miatt – remélem cégesről intézkedtek…
Azt hiszem, addig is hozzácsaphatok a veszteséglistához vagy 500 eurót, mert ha holnap sem lesz cuccom, mindenképpen elindulok Maliba, hogy a maradék idő legalább vidáman teljen. Ott meg majd veszek egy nejlonzacskót, veszek bele egy pokrócot, egy inget meg egy alsógatyát meg kábelt a fényképezőgéphez, és úgy fogok utazni, mint Tuskó Hopkins a látcsőtokkal. (Van hozzá egy nagyon zsír AC Milanos papucsom
Hát, mára ennyi a kaland, legközelebb remélem 3 nap múlva jelentkezem Bamakóból. Egyelőre úgy néz ki, azt az úticélt fogom föladni emiatt, ami miatt idejöttem: Timbuktut. Ezzel ugyanis visszanyerek három-négy napot. Insallah…
Conakry fekvését bármelyik főváros megirigyelhetné, nem viccből hívták Afrika Párizsának. (Vagy mégis???) Az „óvárost” (le Ville) gyakorlatilag minden irányból óceán veszi körbe, mindössze egy párszáz méter keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. De a város többi része sincs messze a tengertől, egész pontosan 270 fokban óceán van körülötte. Hogy milyen a tengerpart? Nos, amit láttam belőle, az több mint hervasztó. Egyrészt közvetlenül a parton vannak a legdurvább nyomornegyedek. Ahol nem nyomornegyed van, ott iszonyatosan lezúzott kikötő a bauxittal érkező vonatnak, a maradék helyeken meg szeméttelep, amit apálykor elözönlenek a legszegényebbek és összegyűjtögetik azt, amit az óceán kidobott.
A hosszú és keskeny városban egyetlen főút van, a Route du Niger, a városrészek arról ágaznak le, így igen könnyű a közlekedés, persze csak ha nincs dugó (éjjel). Az óvárostól például 15 km-re van a repülőtér, jó esetben 10 perc alatt kiérek oda, illetve inkább 30, mert a taxiban ülő hat utas folyamatosan cserélődik, úgyhogy állandóan meg kell állni. Ez a nyomorgós taxi legalább olcsó, a 15 km ára 1500 guineai frank, vagyis 70 forint. Járnak mikrobuszok is, az alighanem még olcsóbb, de sokkal durvább: egy sima Barkas nagyságú zárt (illetve az oldalán vannak flexszel kivágott lyukak) raktérben olyan 30-an utaznak, gyakorlatilag kitöltik az összes teret. Ha két ilyen furgon durván összeütközik, simán lehet, hogy ötvenen meghalnak. Van viszont vonat! Igaz, csak teher, még a francia időkből. Először azt hittem már rég nem jár, mert a sínek közti terület egy része focipálya, a másik részén meg tonnaszám égetik a szemetet. Ma viszont láttam egy végtelen szerelvényt, bauxitot vitt a kikötőbe.Az út mellett edzenek az extrém sportok szerelmesei (futók, focisták). Adott egy 2x2 sávos út 2x4 sávnyi forgalommal. A légszennyezés elképesztő, ennek ellenére mindenki az út mellett fut a napon, a bűzben. Valaki szólhatna nekik, hogy ha otthon ülnének és dohányoznának, nyernének az élettől úgy 6-8 évet… Ugyanígy azok is, akik a soksávos út felett húzódó felüljáróra vezető lépcsőn lépcsőznek.
Az óvárosban lakom a katolikus misszión. Végtelenül puritán, de tiszta, és van benne internetkávézó, meg főznek ebédet – igaz kétszer annyiért adják a kaját, mint egy helyi étteremben. Errefelé elég sok hangulatos kis utcácska van egy-kétemeletes házakkal, gyarmati francia dizájnnal, olyan, mint a vietnámi Hoi An, de minden végtelenül lerobbant és forgalmas. Egy napot mászkáltam itt, azalatt pont kinéztem belőle minden élvezhetőt. Az itt élők a semmittevés (aki árnyaltabb megfogalmazásra vágyik, és érzékeli a különbséget, annak: baszódás) felsőfokát mutatják be, ami egyáltalán nem meglepő, mert a környezet annyira nem inspiráló, hogy tömeges jelenség az agyhalál. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert egész nap pörögnöm kell a csomagjaim visszaszerzése érdekében, ami néhány óránként internetezést, folyamatos smsezést és felszólító és fenyegető levelek megfogalmazását jelenti, de erről majd később írok.
Hogy miért mégis a világ legszarabb fővárosainak egyike? A fent leírt előnyeiből semmit a világon nem használ ki. Ha az ember nem vásárolni akar (lehet venni szép afrikai faragványokat meg ruhákat, de turistaként nemigen költök felesleges dolgokra), akkor a kávézáson és internetezésen kívül az égvilágon semmit sem lehet csinálni. Márpedig ezt a kettőt nagyszerűen tudom abszolválni a Margit körúton, úgyhogy önmagában ezért kár volt ilyen messzire jönni.
Látnivaló semmi nincs, csak az előző bejegyzésben említett nagymecset (csak kívülről, 5 perc), botanikus kert (10 perc), meg a nemzeti múzeum (15 perc), amihez ha hozzácsapok mondjuk másfél óra vásárlást, meg 3 óra közlekedést, akkor pont 5 óra alatt lehet vele végezni. Hogy a világlátott kollégák el tudják helyezni a külcsínt, olyan, mint Kabul, csak amit ott 25 év háború zúzott le, azt itt simán megtette 50 év béke a francia béklyó nélkül. Persze Kabulban sokkal több a látnivaló és érdekesség, úgyhogy itt tényleg csak a lezúzottság állapotáról beszélek – és ebbe beleértem a gépjárműparkot is. A közbiztonság meg sokkal rosszabb éjszaka, mert itt még safe taxi sincs, úgyhogy gyakorlatilag az rámol ki, aki akar. Mindezt súlyosbítva azzal, hogy rengeteg alkoholt lehet kapni, és arcátlanul olcsón. Tegnap esti utcakép: a porban imádkozó emberek fejétől 2 méterre két felespohár a földön, telerakva valami helyi vakulóssal és két meglehetősen vidám ember beszélget fölötte. Egy sarokkal odébb meg egy másik imádkozó totál más irányba hajolgat…Fontos megemlíteni, hogy a helyiek nagyon komolyan veszik a francia nyelvet. Egész pontosan páróránként a szememre hányják, hogy mit keresek itt, ha nem tudok franciául. Néha úgy beszélnek velem a félig analfabéták, mintha akadémiai tagságért kuncsorognék nyolc általánossal. De az itt dolgozó franciákkal sincs ez másképp. Eddig 4-5 francia NGO munkással találkoztam, abból egy törte az angolt, egy meg jófejségből megpróbált kevésbé fejhangon beszélni, hátha akkor rájön a dolog nyitjára, és angolul szólal meg. Persze belátom, a hülye én vagyok, hiszen én jöttem ide, és én nem beszélem a nyelvet, ami pótolandó hiányosság, ha az életben vissza akarok térni ide…
Végül pár keresetlen szó az elveszett pakkomról: hat napja várok rá teljesen fölöslegesen. A megérkezésem pillanatában megmondták, hogy Las Palmasban van, de azóta sem küldik. Az otthoni iroda, akinél a jegyet vettem, nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Az itteni Royal Air Maroc címét meg sürgősen átadom a CIA-nak, hogy al-Kaida fészek, kéretik minél előtt lepredatorozni. Eddig ugyanis semmilyen kompenzációt és segítséget nem kaptam tőlük. Annyira nem, hogy amikor rákérdeztem, hogy mi van azzal, hogy egy elvileg üzleti útból (mert ugye dolgozni jöttem, anyagokat gyűjteni, különben mehettem volna Ausztráliába is tengerparton dögleni) hat nap buktáért csak jár valami, ha nem kápé, akkor szállás, repjegymódosítás, túlélőcsomag, stb. akkor azt a választ kaptam, hogy nem, nem jár semmi, és nem segítenek(!). Annyira nem segítenek, hogy telefonálni sem voltak hajlandóak az ügyem érdekében, és a saját mobilomat erőltettem az ügyintéző – nézzétek el, hogy ilyet mondok egy kedves csajról – picsa kezébe, és a saját számlámra intéztettem volna bármit. Amikor kértem a főnökét, hogy beszélni akarok vele, először egy órát várakoztatott, majd megüzente (a főnök), hogy nem akar látni, menjek el innen(!). Azt hittem rosszul hallok, de tényleg ezt mondta. Amikor megemlítettem, hogy nincs pénzem szállásra, azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de őket ez nem érdekli, oldjam meg. Így hát életemben először szembesültem azzal, hogy egy nemzetközi légitársaságnak fizettem egy szolgáltatásért, és amikor nem kaptam meg, ki lettem dobva. Ettől kezdve a dolog jogi úton folytatódik, de a fölöslegesen elvert napokat sehogy sem csinálhatom vissza (kerek perec megtagadták a repjegy módosítását).
Délután aztán újult erővel kezdtem előröl az egészet. Bence barátom fölhívta a casablancai Air Maroc központot, ahol közölték vele, hogy ha 5 napot késik a cucc, jegyzőkönyvet kell fölvenni az értékéről, és ha 21 nap után sem lesz meg, fizetnek. Ehhez csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a helyi irodába (ahonnan egyszer már kipateroltak, ugye), és ott fölvetetem a jegyzőkönyvet. Mondanom sem kell, az irodában azt mondták, ez lehetetlen, mert ők csak jegyárusítással foglalkoznak, és mindezt a reptéren kell megtennem, nem az irodában - cégen belül tök ellentétes infók… Ehhez ajánlották az elveszett csomagok atyja, Mr. Barry segítségét. Az iroda összes dolgozójának az a meggyőződése, hogy Mr. Barry beszél angolul, annak ellenére, hogy ő határozottan tagadja ezt. Ezért fölhivattam Mr. Barryt (nem saját mobilról!), aki azzal kezdte, hogy parle no anglé, adjak valakit, aki beszél franciául… A fent picsának nevezett nőszemély öt percig üvöltött vele, majd mondta nekem, azonnal menjek ki a reptérre, ott majd Mr. Barry felveszi a jegyzőkönyvet. Ki a reptérre (ma már másodszor), ahol természetesen nem volt semmilyen Mr. Barry, ellenben pár telefonnal és némi mutogatással kiderítettem, hogy ki kell mennem este 9-re az Air France járathoz. Nocsak, új szereplő. Még nem biztos, hogy kimegyek, mert nem látom, hogy jön a képbe az Air France. Nem tudom, van-e olyan fejezet a Guinness Bookban, hogy az 5 napon belül legtöbbet taxizott fehér Conakryban. Ha van, azt ezzel ki is írtam a jövő évi kiadásból. Ja, és meggyőződésem, hogy a tűz felfedezése óta az emberiség legnagyobb találmánya a mobiltelefon. Minden segítséget az otthoni szeretteimtől kaptam, akiktől ezúton is elnézést kérek a casablancai telefonszámla miatt – remélem cégesről intézkedtek…Azt hiszem, addig is hozzácsaphatok a veszteséglistához vagy 500 eurót, mert ha holnap sem lesz cuccom, mindenképpen elindulok Maliba, hogy a maradék idő legalább vidáman teljen. Ott meg majd veszek egy nejlonzacskót, veszek bele egy pokrócot, egy inget meg egy alsógatyát meg kábelt a fényképezőgéphez, és úgy fogok utazni, mint Tuskó Hopkins a látcsőtokkal. (Van hozzá egy nagyon zsír AC Milanos papucsom
Hát, mára ennyi a kaland, legközelebb remélem 3 nap múlva jelentkezem Bamakóból. Egyelőre úgy néz ki, azt az úticélt fogom föladni emiatt, ami miatt idejöttem: Timbuktut. Ezzel ugyanis visszanyerek három-négy napot. Insallah…
1 megjegyzés:
http://allafrica.com/stories/200903020710.html
a szomszedban meg egy elnokkel kevesebb
Megjegyzés küldése