2016. december 1., csütörtök

Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.


2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut
Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.
Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz
Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.
 
A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz


Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz
Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében

2016. június 25., szombat

Néhány sztori az első iráni maraton szervezéséről


Maratonfutót még sosem mérgeztek meg banánnal futás közben. Hogy ez a trend változatlanul fenn álljon, kis részben az iráni hatóságoknak is köszönhető. Mindezt azért tudom, mert vég nélküli beszélgetéseket folytattunk a helyi nagy emberekkel többek között arról, hogy megmérgezhető-e a banán. Én, az európai határozottan állítottam, hogy nem, ilyen senkinek sem áll érdekében, az igazi merénylő robbant, az irániak azonban láttak potenciált egy ilyen szürreális merényletben. További szakértésre adott okot, hogy maratont sosem futott, még tévében sem látott szakik magabiztosan kijelentették, hogy a maratonfutók nem esznek banánt, mert FUTNAK. Miközben futnak, hogy ennének banánt? Szóval a helyi biztonsági erők bebiztosították magukat, hogy az esetlegesen megmérgezett banán miatt megmézgeződött futók miatt ne essen folt a hírnevükön, ezért ezen a maratonon nem volt banán. Még úgy sem, hogy mi adunk pénzt, ők vegyék meg, őrizzék, majd a megfelelő pillanatban adják oda az arra elszaladó, külföldinek látszó külföldinek, akinek rajtszám van a mellén, és feltehetően nagyon izzad. És még fél tucat hasonló jelenet, amit azért nem írok meg, mert az egész esemény tök jól sikerült. Annyira jól, hogy mi, a szervezők lepődtünk meg a legjobban. A konklúzió annyi, hogy az irániak nagyon is tudják, mit akarnak, és azt hogyan kell kivitelezni, csak erről nem beszélnek, és ez magával vonzza az amatőrködés látszatát.


Egészen bizonyos, hogy a perzsák sosem felejtik el a görögöknek, hogy mi történt maratonnál, meg hogy ki égette fel Perszepoliszt. Legalábbis az elmúlt nagyjából 2500 év alatt nem sikerült feldolgozni ezt a traumát (az elsőt, a másodikra úgy százötven évvel kevesebb jutott, sajnos). Az útvonal utoljára 20 órával a verseny előtt változott megint, amikor az Iráni Atlétikai Szövetség elnökétől próbáltam megtudni, hogy miért nem jó az a terv, amiről fél éve tárgyalunk, hogy Perszepolisz romjai elől induljon a futás, nem pedig egy - egyébként igen kellemes - hasonlóan híres helyről, Naks-e Rosztamtól, ahol a nagy perzsa királyok nyugszanak, nevezetesen az első széria Dáriuszból, Xerxészből és Artaxerxészből (meg a második Dáriusz is). Először azzal hárított, hogy tulajdonképpen Naks-e Rosztam is Perszepolisz, ha úgy vesszük, kiterjesztve, olyan, mintha, mert ez nagy volt, és elért ide. De aztán megemberelte magát és azzal zárta le a beszélgetést, hogy ez az irániak letiszteltebb helye, és itt lesz a rajt meg a cél. Mire befejeztem a műsor kedvéért folytatott méltatlankodást, miszerint ez az infó több mint 2300 éve ismert, miért pont most jutott eszébe, addigra már kocsiban ült és otthagyott egy kétségbeesett iráni nő meg I. Dáriusz sziklába vésett sírja között.


Az európából idefáradt futók minden akadályt és változtatást mosolyogva tűrtek, leszarták a helyszínt, a problémákat, ők csak egy lazát akartak kocogni Iránban, nézni a tájat, integetni a helyieknek, és lehetőleg nem összeesni a napon. Úgyhogy mi sem aggódtunk.

Az irániak minden keresztbeszervezés, értetlenkedés és titkolózás ellenére nagyon kitettek magukért. Profi szervezés, iskolások kivezényelve, iráni technó bemelegítésnek, nagy emberek a környékről, rengeteg médium a Közel-Keletről (ha valaki látott nyilatkozni a libanoni tévének, akkor az tényleg én voltam), csomó iráni futó, rendőrmentőtűzoltó, kísérőkocsik, banántalanított frissítőpontok és egyebek mutatták, hogy eszükbe sem jutott elkummantani az eseményt.


Az európai mezőny csodálatos volt. Akadt például egy német fószer (aki egyébként utolsó lett, két hónappal ezelőtt volt szívműtéte) világcsúcstartó, akinek ez volt a 112. országban lefutott maratonja, egy hétre rá behúzta a 113-at is a Maldív szigeteken. Két magyar, akik az Antarktiszon futottak. Egy 62 éves osztrák a teheráni követségről, aki a meló miatt a közel-keleti maratonokra specializálódott. Egy görög, aki görög zászlóval a hátán jött Perszepoliszba (meg rövidnadrágban, miután a futók kaptak különleges engedélyt erre a nagyfokú tiszteletlenségre). De az irániakat sem kellett félteni. Az egyik ultramaratonista a célvonalat amerikai zászlóval lépte át, hogy szolidarítson azokkal az amerikai futókkal, akik nem kaptak vízumot (időben?). Meg persze a két hölgy, akik félig illegálban nyomták le életük első maratonját, és kiharcolták maguknak, hogy legalább tűrjék el a részvételüket a hatóságok. És végül a szervező csapat, az élen a német Ben-nel, aki utána egyből hazastoppolt Frankfurtba, Mohamed Sirázból, aki csomót futott már a Margitszigeten és körbebiciklizte a Közel-Keletet, meg jómagam.

A versenyt egyébként az irániak nyerték, akik a lelküket kifutották, hogy az első nemzetközi hazai versenyen ők nyerjenek, a külföldiek közül viszont volt, aki az óráját is elfelejtette megállítani a célban, akkora örömkört futott. 

A verseny harmadnapján mindenki szétszéledt, nekem sem volt kedvem maradni. A szervező csapatból csak nekem sikerült elkerülnöm a titkosrendőrségi kihallgatásokat, mert sosem ott voltam, ahol lennem kellett volna. Mindenesetre nem vártam meg, amíg személyesen is fölkerülök a térképükre, amúgy is biztos rajta vagyok. Elég fura fazonok állítottak meg néha a fura kérdéseikkel (welcome to my country, where is your hotel? No hotel????), mostanra nagyjából megtanultam különbséget tenni az őszinte érdeklődés meg a megfigyelő jellegű ismerkedés között. Például amikor többen vannak, és az egyik úgy mutatja be a barátját, hogy nem tudja a nevét és előttem kérdezi meg tőle. Szóval este fölültem a Bandar-e Abbasz felé induló buszra, és másnap reggel az Öbölben ébredtem. Közben meg nagyon sajnáltam, hogy nem futhattam le a maratont, úgyhogy kompenzálásként pár héttel később egy csúnya nagycsaládos bebaszás után egy szellős péntek reggelen lekocogtam egy félmaratont a Buin Zahra környéki falvakban.




Akit hivatalos beszámoló is érdekel az eseményről, annak itt a cikkem.






2016. június 6., hétfő

Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész. 


Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale


medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a "minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot" rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.


Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.


Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét. 



2015. január 26., hétfő

The rest of 2014: Majdan, maraton, Irak


A tavalyi év egészen biztosan a legpasszívabb évem volt blogolás szempontból. Ez egyáltalán nincs rendjén, mesélnivalóm van (lenne) bőven. Összesen 145 napot voltam úton, bő tucatnyi országban – főleg Benelux és Balkán, Ukrajna, meg persze Irán. Ja, meg Irak. Ebből Boszniában töltöttem vagy 3 hónapot. Vezettem minimum 25 ezer kilométert, június óta futottam 630-at, lenyomtam egy maratont Amszterdamban, hazaköltöztettem a csajom Brüsszelből, és még el is költöztünk. És még mindig maradt 2 hét szabim.

A történelem ezzel az évvel sem bánt kesztyűs kézzel. Az év eleje a kijevi Majdanon kezdődött (illetve előtte Ivano-Frankovszkban meg Lembergben), kivételesen nem a zúzda elején, hanem amikor már nem haltak a népek, de még égett a parázs. Egy nagyívű sztori helyett inkább sok kis színessel állok elő, így legalább emlékezni fogok, hogy mit is csináltam tavaly. Nem vagyok egy emlékezőművész, általában az előző hétre sem emlékszem, a blogolás legalább annyira napló és rehab, mint a (nem)létező tömegigények kielégítése a beszámolóim iránt.

Aprítás Ukrajnában, valamikor az év elején

Nyugat-Ukrajnában okosítottuk a helyi erőket, amikor elkezdődött a darálás a Majdanon. Látszott, hogy ezt sem fogom megúszni. Szerencsére nem-újságíróként nem pörgetett a versenyhelyzet, hogy a legszarabb időpontban a legszarabb helyen legyek, de az ember nem kerüli el a végzetét, így pár nappal később már Kijevben voltam. Addigra lecsengett a lövöldözés és a szuvenyírárusok legalább annyira a tér részei lettek, mint a gumihalmok, a barikádok meg a mindent elborító virágcsokrok. A felszín nyugodt volt, de az ukránok nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel adminisztratív szinten, konkrétan senkinek semmire nem volt forgatókönyve, nem volt szabályozás a belső menekültekre vonatkozóan és mindenki azt csinált, amit tudott, és amit hagytak neki. Ezért nem volt két egyforma megye, ahol ugyanazt a mintát követték volna a keletről érkezettek ellátásával kapcsolatban.

Hirtelen felindulásból a repülő indulása előtti egy-két órában kiszaladtunk Mezsgorjébe megtekinteni Janukovics pecóját, amit addigra használatba vett az ukrán nép. A ház maga már be volt zárva, az arany vécét sem láttam, de a birtokon összevissza lehetett bámészkodni. A bejáratnál az élelmesebbek már faszán megrajzolt térképeket árultak a birtokról, lehetett piknikezni. A gazdagságot persze ripsz-ropsz össze lehet korruptkodni. Egy kárpátaljai arc mesélte, hogy ki volt adva az ukáz minden megyébe, hogy napi 1 millió eurót kell fölküldeni Kijevbe, különben irgumburgum. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy a meglehetősen sík és bonyolult tereptárgyaktól mentes országban miért nincs egy összefüggő kilométernyi normális út. Mindent elloptak, amit meg nem lehetett, azt szarul csinálták meg.


Aztán volt egy Beregszász-Ivano-Frankovsz-Lemberg-Kijev-Odessza-Kherson egyhetes oda-vissza őrületem, ahonnan a következő levelet küldtem haza (már majdnem elfelejtettem ezt is): „Ma Kherson oblasztyban csapattam a Krímtől északra. Bazz, van itt egy svéd falu, ahol volt a svéd király is! Amúgy a helyiek szerint 120 kisebbség él ezen a területen, az erdők 80%-át fölgyújtották a picsába és eladták a törököknek szénnek, a Dnyeper mocsarasodik és a láp gázt termel, amit fölgyújtanak (láttam), és az onnan elpucoló halakat lehalásszák. Közben a klímaváltozás miatt nyáron 50 fok van, és halomra halnak a helyiek. Ez lesz Európa új határa. Mad Max és Sztalker együtt, remélem, soha többé nem kell visszajönnöm (amúgy egy automata váltós, tuningolt, gázüzemű Toyota Camryval voltam, amit egy 19 éves odesszai orosz-ukrán zsidógyerek csapatott”. Azóta nem kellett visszamennem.


Ausztria kletterezés

A tavalyi évem egyik legpolgáribb programja volt egy hosszabb hétvége Ausztriában. Majdnem végig esett, meg időnként el is pilledtünk a sok sörtől, ezért az első napi Hohe Wand mászás után csak kisebb pihentető kirándulásokat tettünk – az egyiket egy EU Freie zónában. Azt nehéz volt nem észrevenni, hogy a környéken ötből öt panzióban magyar volt a recepciós (meg vélhetően a többi staff is).

Irán Damavand

Idén tizenakárhányadszor is ellátogattam Iránba, ötödször másztam föl a Damavandra, negyedszer voltam a csúcson. Szerencsére ezt a sztorit már megírtam itt.

Amszterdam maraton

Ahogy a körülöttem lévő emberekre rájön az öregedés, sokan rákapnak a futásra, mint a formában levés utolsó nagy esélyére, a csüngőhas megállítására és a még-nem-is-vagyok-olyan-öreg-mert-tudok-még-futni érzés részben hamis önáltatására. Mivel kívülről nem látom magam, nem tudom, én milyennek látszom ebben a kategóriában, de az átlaghoz képest számos előnyöm van, mint például harminckét év sportolás, aminek a nagyja heti 3-10 edzést tartalmazott, főleg kosárlabda, majd atlétika és küzdősportok műfajában. Ez olyan alapkészségeket adott, mint például az, hogy szétcigizve másnaposan sem okozott komoly gondot 10 km lefutása vagy egy talicska fa fölaprítása.

Szóval gyerekkorom óta meggyőződésem volt, hogy le tudom futni a maratont, csak azért nem futom le tényleg, mert nincs időm rá felkészülni. Úgyhogy kidolgoztam egy 7 hetes edzéstervet, amit következetesen lenyomtam (a nagyját Szarajevóban, de futottam Eszéken, vajdasági mocsárvilág töltésein és a Vondelparkban is Amszterdamban). Hogy ne csak a levegőbe készüljek, a legelején beneveztem az Amszterdam maratonra, hogy tétje is legyen a dolognak.

A futás maga jól ment, a vége kicsit kilökött a komfortzónámból, 3 óra 55 perc lett az időm, elájulva nem vagyok tőle, de az egyetlen célom a 4 órán belüli eredmény volt, úgyhogy mindenképpen sikernek számít. Akit érdekelnek a futás részletei, azoknak szól a következő pár mondat, a többiek nyugodtan ugorják.

Már rajt előtt rájöttem, hogy mivel utálom az embereket nagy tömegben (Iron Maiden és Kreator koncert nem számít), nem ez lesz az én műfajom. Pont olyan volt, mint a teheráni dugóban vezetni: nem tudtam a saját tempóm futni, állandóan elém léptek, hogy két lépéssel később feltartsanak, kézzel félretoltak (!), hogy aztán öt perc múlva lehagyjam őket, szóval pont ugyanolyan gyökerek a tömegfutók, mint az ingyenes koncertek közönsége. Ennél sokkal, de sokkal többet vártam, kulturált közeget, egymásra figyelést meg ilyeneket, ez mégis csak egy sportesemény. Fel nem foghatom, miért olyan bonyolult egyenes vonalban egyenletes tempóban haladni, egy hidrogénatom is képes rá. Csomó ember talpig kütyüben, Aldrinon kevesebb technika volt a Holdra szállásnál, mint az itteni népek némelyikén. Nem ápolok túl szoros kapcsolatot a futótársadalommal, de szerintem létezhet egy olyan elmélet, mely szerint a technika helyettesíti a felkészülést, az akaraterőt meg a küzdőszellemet.

Úgy 20 kilométer után kellőképpen bemelegedtem, igazából akkor kezdtem el élvezni igazán. A zeném úgy 8 kilométernél elszállt (valahogy tönkrement a fülesem), így eléggé untam magam végig, mert mindig zenére futok, kivéve a hegyen. Félúton elkezdett esni az eső és erős szél fújt, nem volt melegem. Mire befutottam rendesen beálltak az izmaim, se ülni, se feküdni nem tudtam, mert mindenhogy görcsöltem. Ezért gyorsan eltántorogtam az első kocsmáig, ahol mindenki éremmel és rajtszámmal üldögélt a pultnál, gyorsan beküldtem két sört húzóra, majd hazaballagtam zuhanyozni. Utána bicajra pattantam Eszterrel, becangáztunk a belvárosba, behúztunk vagy még 5-6 sört és ezzel be is fejeződött a regeneráció. Az egésznek az a tanulsága, hogy a nagy és híres városi versenyek helyett a kisebb vidékiekre kell menni, de még inkább az, hogy jobban fel kell készülni, beállni az első negyedbe és mindenki nézheti a hátam közepét és bekaphatja. Az én hőseim azok voltak, akik 4-5 órával a rajt után, amikor már a második sörön túl kényelmesen üldögéltem, még mindig talpon voltak és szarrá ázva húzták be az utolsó kilométereket. Lehet, hogy lassabbak nálam, de ennyit talpalni nem bírtam volna, az tuti.

Németország-Dánia kanyar

A maraton másnapján kocsiba ültünk, és lenyomtunk egy Groningen-Hamburg-Koppenhága-Helsingör-Malmö-Bréma-Amszterdam egyhetes túrát, végiglátogatva ott élő barátokat. Ebből Dánia volt az igazán érdekes, ahol vagy 10 éve jártam utoljára, és ahol azon röhögtünk, hogy ott is 20-as a zsemle, mint odahaza. Ezeken a durva árakon tényleg csak röhögni tudok, kb. ugyanazt érzem, mint amikor az addiszi koldus azzal jön oda, hogy adjak neki 100 dollárt. Azzal a különbséggel, hogy itt oda is adom, mert nincs más választásom (legfeljebb az, hogy nem megyek oda). Még tiszta szerencse, hogy barátoknál laktunk és Németországban bevásároltunk a magyar áraknál lényegesen olcsóbb sajtokból és borokból, mert gyakran röpködtek az 50-70 eurók hídpénzre meg parkolásra.

A koppenhágai blablát kihagynám, Christianát viszont nem. Vagy tíz éve voltam ott egy részeg éjjelen, amikor egy nepálival cseréltünk eszmét egy sötét sarokban, miután eljöttünk a rohamrendőrös razzia elől. Végül kitört egy kis kocsmai tömegverekedés, mi meg eléggé elkészültünk. Szóval csupa vidám élmény, igaz, a negyedből egy követ sem láttam azon az éjszakán, úgyhogy most teljesen szűz szemmel érkeztem.

A fűvel kapcsolatos szürke zónában levést legalább olyan jól megoldották, mint Amszterdamban. A különbség annyi, hogy ez utóbbi egy rendes európai város, Christiania meg inkább egy hippi/alter/bevándorló stb. közösség, akik imádnak szívni. Mindeközben persze minden rosszarcot is összefúj a szél. A területre belépésnél az első állomás egy álcahálóval letakart sátortömeg, ahol annyi és olyan füvet és hasist árulnak, amilyet csak akarsz. Az tetszik benne, hogy nem tartják fent a konzervatív keresztény polgári értékrend látszatát, nem árulnak zsákbamacskát, nem beszélnek mellé. Úgyis mindenki tudja, miért mennek oda a népek, kár egymást körbeudvarolni mindenféle szabályokkal, hogy itt ezt lehet, ott nem, így lehet, úgy nem. Ettől viszont senki sem feszül be és mindenki elég kedves. Szerencsére hétköznap kora délután voltunk, ezért az első benyomás tökéletes volt, pár nappal később egy szombat délután ugyanis előjött az árnyoldal, nevezetesen az iszonyat tömeg, a bebaszott brit tinik, a csellengő dologtalan helyi sutyerákok. Egynek jó volt, nem laknék ott.

Egy említést még feltétlenül megérdemel a Louisiana, egy fantasztikus múzeum Koppenhágától északra, benne a tájban, tengerparton. Maga a múzeum épülete is fantasztikus dizájnú modern kiállítás, még az is leesett állal kóvályogna benne, akit hidegen hagynak a művészetek. A nagy dobás egyértelműen a Riverbed című installáció volt, amit egyetlen magyar múzeumban sem tudnék elképzelni. Lényegében egy több hatalmas teremre kierjedő folyómedret benne folyó patakkal építettek fel az épületben. Kíváncsi vagyok, mit szólnának a Müpában, ha megjelenne egy csávó (mondjuk Olafur Eliasson, aki ezt megálmodta), hogy behozna néhány billencs sódert és ez lenne maga a kiállítás.

Egyik este megcsúsztunk, találkoztunk a Brüsszelből és Kolozsvárról ismert Martinnal, és beültünk egy koktélbárba. Mivel volt a zsebemben egy üveg szilva Boszniából, egészen pontosan Gorazdéből, én csak egy sört kértem, de ennek a többiek is örültek, hogy nem a rohadt drága koktéloktól kellett várni az aljasodást. Végül átmentünk egy dohányzós kocsmába, ami felnyitotta a szemem ebben a kérdésben. Úgy látszik Magyarország az utolsó helyek egyike, ahol még ezt nagyon komolyan veszik. Hamburgban is találtunk több dohányzós helyet, meg itt is (na jó, ez nem egy széles merítés, de másfelé nemigen jártam, ahol ezt betartják). Van, amit ezzel reklámoznak, máshol meg csak kifizetik a büntetést, ha véletlenül bejön valaki ellenőrizni. Mivel nem cigizek, persze örülök annak, hogy nem vagyok vállalhatatlanul büdös, amikor hazaérek lumpolás után, de az is elég béna megoldás, hogy többen vannak a kocsma előtt mínusz 5 fokban, mint bent a kocsmában.

Irak

Az év végi nagy kapkodásba becsúszott másfél hét Észak-Irakban. A korábbi hősködésekkel átmenetileg felhagyva nem volt cél az ISIS megkísértése. Másnak sem sikerült, és én is többre tartok egy hideg sört a mondjuk a comoi tó partján, mint Rakka mellett a sivatagban térdelni egy francia vagy brit segélyből élő késes analfabéta lábainál, talpig pártunk színeiben. Rakkában amúgy voltam régen, semennyire sem tetszett. Meg az amúgy is Szíria.


Szóval Iraki Kurdisztán. Régóta el akartam ide látogatni, a jól bejáratott Budapest-Teherán tengelyen tucatszor végigbuszozva sokszor lett volna esélyem egy ilyen körre, de valahogy sosem úgy alakult. Odafelé mindig húzott Irán, hazafelé úton meg a sör meg a társasági élet, vagy éppen az egyetemi évkezdés.

Erbil meglepően kellemes város, a környékbeli sztenderdekhez képest fejlett, és a biztonsággal sincs baj – éjszakai parkban sörözés például játszik, a helyi asszír múzeumban ősi szeszfőző berendezés van kiállítva és óriási választék van a szeszboltokban, többek között helyi sörrel, bár én inkább a libanoni Almazát toltam nosztalgiából. Ami szintén meglepő, hogy turisztikai szempontból van benne potenciál, többezer éves erőd, gyönyörűen megtervezett és karbantartott parkok közti telekabin, a parkokban kiállítás, bazár, szóval, aki épp arra jár, két napot mindenképpen megér, talán többet is.

Duhok ehhez képest kevésbé szórakoztató, de annak szebb a fekvése. Ami mindkét helyen aggasztó, az a belső menekültek ellátása. Több százezren érkeztek a szomszédos városokból (az IS által megszállt Moszulba át lehet kukkantani a hegyről), átmeneti sátortáborokban, félkész és félig lerombolt házakban, építkezéseken, barlangokban húzzák meg magukat. A legtöbben egy szál ingben menekültek el ezért nekik szó szerint mindenre szükség van a cipőtől és kajától kezdve a gázfőzőig és meleg cuccokig. Ennél szerencsésebbek voltak valamivel például a tehetősebb örmények, akik legalább kocsival léptek le otthonról, illetve azok a gazdagok, akik megengedhetik maguknak, hogy szállodában lakjanak hónapokig.

Elmentem egy örmény faluba, Hawresk-be, ahol a falufőnök bevitt a házába és megmutatta a fegyvergyűjteményét. Százéves német puskától az M16-ig volt benne minden, ezeket használta a faluban szerveződött önkéntes örmény milícia, akik addig tartották a frontot az IS-szel szemben, amíg meg nem érkezett a felmentő pesmerga (meg aztán a drónok).

A helyi kollégákkal kirándultunk egyet Amedibe, ami pont olyan, mint egy hegyi olasz kisváros (persze annál sokkal lerobbantabb), közben megsasoltuk Szaddam fölrobbantott palotáit. A főnök életében szerethette a hegyeket, szinte minden valamirevaló kilátásba beleépített egy irgalmatlan fallal körülvett ranchot. Paranoiájára jellemzően minden nap minden palotájában úgy készültek, hogy bármikor megérkezhet, így senki sem tudta, hogy hol van – mindez persze eszméleten pazarlást jelentett addig, amíg el nem söpörte az egészet a népharag meg az amerikai bombák.

Hazaúton beugrottam a magyarok által vezetett ásatásra (illetve még csak a felmérésekre), egészen fantasztikus környezetben Erbiltől északra. Utolsó estémen a lábamat lejártam egy sörért, de az összes bolt zárva volt – mint kiderült, előtte nem sokkal volt robbantás valamelyik rendőrörsnél. A reptérre vezető egy-két kilométeren három checkpointon állítottak meg, minden alkalommal ki kellett szállni a kocsiból, egyszer megmotoztak, egyszer pedig bombakereső kutya nézte át a cuccomat. Végül beütött a már többször megszívott büntetőkör a világ legdrágább és leggyűlöltebb repterén: késve indulás, isztambuli csatlakozás lekésése, 10 dolláros szar sörök és egy könyv kiolvasása. 

Idénre hasonlóan jókat kívánok magamnak, remélem, ti is nekem.




2014. október 2., csütörtök

Hong Kong kicsit készen


Az utóbbi hónapok nagy rohanásában el is felejtettem, hogy jövet-ment Hong Kongban is (meg Makaón is) eltöltöttem pár napot, ami túl nagy kaland nem volt ugyan, de minden percét élveztem és a világképemen is tágított valamelyest. Most a demokrácia protesztekkel kapcsolatban újra eszembe jutott az a pár nap.


Mindig is szerettem volna a kelet-ázsiai nagyvárosokat végigutazni. Egyelőre panaszra semmi ok, az utóbbi években különböző okok miatt volt szerencsém Bangkok, Saigon, Hanoi, Szingapúr, Kuala Lumpur, Manila, meg Tokió megismeréséhez, ezúttal pedig Hong Kong és Makaó volt soron. Sanghaj, Peking, Kiotó, Tajvan, Szöul meg még pár másik hátra van, Jakartáról meg még senki sem mesélt jót, úgyhogy azt nyugodt szívvel kihagyom a továbbiakban is.

Nem vagyok különösebben iszákos – mostanában főleg nem – de ha repülőt látok, nem bírok magammal. Elsősorban azért nem, mert a repülés kényelmetlen és untat, ezért régóta bevált taktikám az, hogy igyekszem valamennyire kiütni magam és minél nagyobb részét átaludni a kalandnak. Ezt jó esetben sikerül annyira kimaxolni, hogy már a felszállás sincs meg a bealvás miatt, és vagy a leszállásra kelek fel, vagy a sztyui ébreszt a töküres gépen. És persze nem mindig szesszel segítek magamon, néha egyszerűen csak túltolom a bicajt előző este, másnap meg boldogan várom az első alkalmat egy nyáladzós bealvásra.

Valahogy így volt ez most is. Egy ausztrál kollégával, egy helyi püspökkel meg egy biztonsági őrrel toltuk a cukornádból készült rumszerű italt Manilában, az őrbódé mellé eszkábált kalyibában. Szerencsére jelen volt a sofőr is, akinek az volt a feladata, hogy kijuttasson a reptérre reggel 3-kor. Emiatt kicsit elengedtem magam, éjjel még kiugrottam a Seven Elevenbe újabb szeszért, majd filmszakadás következett, és a hongkongi reptéren keltegetett a kedves repülős kísérő hölgy, hogy már mindenki leszállt és welcome to Hong Kong. Boldogan konstatáltam, hogy működött a belső robotpilóta és átnavigált minden reptéri ellenőrzésen, és ennek köszönhetően ismét sikeres idő- és térugrást hajtottam végre, és egyetlen percről sem tudok beszámolni az éjszakai Manila meg a reggeli Hong Kong között eltelt időről.

Manilában volt bennem annyi előrelátás, hogy pár napos látogatást nem teszek tönkre reménytelen szálláskereséssel. Ezért gyorsan kinéztem nagyjából tíz szállást, ami a leírások szerint jó helyen és jó áron volt. A tízből nyolcnak ugyanaz volt a száma Kowloon negyedben a Nathan Road-on, így nem is volt kérdéses, hol kezdem a körülnézést. A reptéri buszról a ház előtt leszállva azonnal megtalált egy indiai csávó, és szállást ajánlott. Minden mindegy alapon vele mentem, és a neten kinézett épületbe vitt, de egy kilencedik szállásra, ami még meg sem nyílt, és flexeltek előtte a folyosón. Kivettem az egyetlen eddig elkészült szobát, életem második legkisebbjét. A legkisebb az odesszai villamosremízben volt, ez a mostani nagyjából 10-10 centivel verte mindkét irányban.

A címazonosság alapja a helyhiány és a kisvállalkozás hatékonyságába vetett hit: a 20-30-40 emeletes toronyházakban nagyobb lakásokat, vagy több kis lakást egybenyitva működtetnek hotel, hostel, guesthouse néven futó elfekvőket, elsősorban olyan hasonszőrűek számára, akiknek eszük ágában sincs időt szobában tölteni, az éjszakai ájulás óráitól eltekintve. Mivel se szomszédolni, sem angolul társalogni nem akartam (a jelen lévő helyiek semennyire sem voltak erősek európai nyelvekben), tökéletesen megfelelt ez az új hely. Az épület 9. emeleten volt, és legalább 20 hasonló lakáshostel működött még ugyanitt. Az első kihívást a liftezés jelentette. A házban négy lift működött, és hogy ne legyen túlzsúfolt és ne álljon meg mindenhol, mindegyik négyemeletenként állt meg a 2.-tól. Vagyis volt egy, ami a 2., 6., 10. stb emeleteken, egy 3-7-11 stb. Egy nappal később rájöttem, hogy leggyorsabban úgy jutok fel, ha az első liftbe beszállok, ami jön, és föl/legyalogolok 1-2 emeletet, napi 15 percre csökkentve ezzel a liftre várakozás értelmetlen időtartamát. Lefelé mindig gyalogoltam.

Hongkong legidegesítőbb lakói az indiaiak. Igazából mindenhol máshol is ők a legidegesítőbbek. De itt egy egészen sajátos piaci területszerzést hajtottak végre, nevezetesen az ő kezükben van az öltöny-, karóra- és narkóbiznisz. Az utcán már messzire kerülöm őket, farmerben és Slayer pólóban járkálok, de mindenképpen öltönybe akarnak öltöztetni, és amikor azt mondom nekik, hogy van otthon hat öltönyöm (ez pont hattal több, mint amennyi van), annyit tud rá mondani, hogy „de ez lesz a legszebb és legolcsóbb”. A „szeretem a ronda és drága öltönyöket” érvre általában éppen annyi időre kussolnak be, hogy kettővel odébb tudjak lépni. Második naptól a metró és a házam közti szakasztól fülhallgatót teszek a búrámra, akár zene nélkül, és így kiváló alibim lesz a semmibe vevésükre. Így már azt sem hallom, amikor a sikertelen öltönytukmálás után a narkóra térnek, és elkezdik sorolni a náluk beszerezhető kemikáliákat. Szerencsére nem vagyok rájuk szorulva, és dílerben megbízni egyébként is őrült nagy felelőtlenség – főleg ahol a puszta birtoklásért is 1 millió dolláros (hong kongi, ez 31 millió HUF) büntetés van, 7 év börtönnel megfejelve.

Másnapra kicsit belázasodtam és megfáztam, szinte könyörgött a szervezetem jófajta pálinkáért. Persze Ázsiában elég nehéz ilyesmit beszerezni, de a szomszédos Seven Elevenben véletlenül találtam 1,75 ml-es kiszerelésű, 45 fokos ginseng pálinkát, ami meglepően finom. Gyorsan vettem vagy hat üveggel, és ezzel el is voltam a következő napokban.

Egy nap városi környezet után tombolt bennem a kirándulhatnék, így metróra ültem, elmentem valameddig, majd miután senkivel és semmivel nem tudtam magam útbaigazíttatni, saccra elindultam, amerre a természetet sejtettem. Elballagtam végtelen lakótelepek mellett, föl a hegyre, majd mindenféle hegyi utakon, végül találtam egy turistatérképet, ami nagyjából azt a területet fedte le, amit kerestem. Az elképzelt könnyed túra persze hamar expedícióvá vált, ugyanis nem számoltam azzal az aprósággal, hogy Hong Kong nem közvetlenül tengerparti része pillanatok alatt ugrik egy 800-1000 méteres szintkülönbséget, így a lakóteleptől egy óra gyaloglásra már a Kékes magasságában jártam.

Iszonyúan zörgött a bozót, állatot nem láttam, aznap még emberrel sem találkoztam a tájban, ha a hongkongi medvedisznóember itt akarna elásni és megenni, sosem találna meg senki. Fél perc múlva megjelent egy majom, békésnek tűnt, de kicsit tartottam tőle. Aztán még előjött vagy harminc, egy ideig méregettük egymást, majd mindenki az ösvény saját oldalán jólnevelten kikerülte a másikat.

Hong Kong szerencsére tele van fasza múzeumokkal, jól megnéztem a dinoszauruszosat meg az űrhajózósat, amiben volt egy komplett űrben járt űrsikló orr és pilótafülke. Közben azért végigkajáltam pár remek kifőzdét, a kínai itt is fosat. Este áthajóztam a túloldalra, a rendes felhőkarcolókhoz. Végre megint 3D-s a város, mint Szingapúr vagy Tokió, a nagy házak tövében lerobbant old-school vityillók, gondolom elég drágák lehetnek még ilyen szakadtan is. Közben az is nyilvánvalóvá vált, a város eladta a lelkét az Apple-nek, miután megpillantottam az iSquare nevű teret.

Másnap átkompoztam Makaóba. A kompozás talán kicsit provinciális kifejezés egy olyan katamarán esetében, ami 90-nel is tud menni a háborgó tengeren, anélkül, hogy túl sokat rázkódna vagy dülöngélne. A nagyon menő TurboJet névre hallgat és teljesen fölösleges ablak mellé ülni, mert minden szürke és vizes odakint.


Makaó nyomorúságos és szottyadt hely Hong Konghoz képest, mondjuk az idő is szar volt, az sem tett jót neki. A fél város tele van kaszinókkal, amik a kínaiaknak biztos modernnek és szépnek tűnnek, de nyugati szemmel inkább rondák és érdektelenek. A városból, ami maradt pár portugál emlék, az nagyjából szép és rendkívül népszerű (nagyon sok kínai turiszt és konstans esküvői fotózások), van pár nyugis kínai templom meg néhány biztosan bedrogozva tervezett toronyház. Hogy helyi cimborák és súlyos szerencsejáték-függőség, vagy havi 5-6000 euró fölötti fizetés nélkül nem jövök vissza egy darabig, az biztosra vehető. Bár ha itt kéne laknom, akár naponta ingázhatnék Hong Kong-ba. Vagy inkább Hong Kong-ból ide.



Másnapra sajnos nem sikerült bebuliznom, így kivételesen aránylag kipihenten vártam a Hong Kong – London járatot, ami így annyira eseménytelen lett, hogy semmire sem emlékszem belőle utólag. Pedig szerintem életem leghosszabb repülése volt és halálosan untam.